Amikor 2026. április 25-én a reggeli órákban fegyveres csoportok egyidejűleg támadtak meg több mali várost, sokan azt hitték, újabb, elszigetelt felkelői akciót látnak. Kidal eleste, a védelmi miniszter halála és a Bamakó teljes ostromát bejelentő üzenet együttvéve azonban olyasmit mutatott, ami Moszkva számára évek óta az egyik legnagyobb kihívást jelenti Afrikában – és amit az orosz módszerek és hozzáállás miatt sokan már év elején is előrejeleztek.

Miért ment Oroszország Afrikába?

Az egyszerű válasz az, hogy pénzért és befolyásért. A teljes kép ennél nyilván összetettebb.

Oroszország az ukrajnai háború megindítása óta súlyos nyugati szankciók alatt él. Arany, gyémánt, urán, lítium – ezek az ásványkincsek segítenek életben tartani az orosz gazdaságot, és Afrika bővelkedik mindegyikből. A Közép-Afrikai Köztársaságban az orosz Wagner-csoport egyenesen az aranybányák kitermelési jogát kapta cserébe a katonai védelemért – 2022-ben ez egyetlen esztendőben 2,5 milliárd dollár bevételt termelt Moszkvának.

Az orosz modell lényege egyszerű volt: védelmet adunk a rezsimnek, ti bányásztok és a bevételből mi finanszírozzuk az ukrajnai háborút.

A pénzügyi motívum mellett stratégiai érvek is szóltak a beavatkozás mellett. Az Egyesült Államok és Európa elszigetelni próbálta Oroszországot a 2022-es invázió után. Afrika – ahol az ENSZ-szavazásokon sok ország tartózkodott az Oroszországot elítélő határozatoknál – értékes diplomáciai tőkét jelentett, ahol nagyban lehetett építeni a szovjet dekolonizációs tekintélyre. Ha Moszkva afrikai országokkal tart fenn aktív védelmi kapcsolatot, az azt üzeni a világnak, hogy Oroszország nem elszigetelt, hanem továbbra is globális hatalom.

A Wagner és az Africa Corps – hogyan épül egy árnyékbirodalom?

A Wagner első afrikai megbízásait 2017-ben kapta a Közép-Afrikai Köztársaságban. A módszer azóta sem változott lényegesen. A csoport bement egy megrendült rezsimhez, felajánlotta a vezető személyes védelmét, majd fokozatosan kiszorította a helyi biztonsági erőkből a többi külföldi szereplőt és megkapta a bánya- vagy erőforráskitermelési engedélyeket.

Líbiában a Wagner Haftar tábornokot támogatta, hírszerzői tanácsadással és médiakampányokkal. Szudánban egyszerre képzett kormánycsapatokat és a velük szemben álló félkatonai erőket. Amíg a pénz jött a Wagner nem volt válogatós. Maliban a 2021-es puccs után érkezett az első kontingensük és gyorsan átvette a franciák helyét a terrorizmusellenes műveletekben.

Ezután a Wagner vezére, Jevgenyij Prigozsin 2023 júniusában rövid életű lázadást indított Moszkva ellen – páncélosokat küldött a főváros felé, mielőtt visszafordult. Két hónappal később rejtélyes körülmények között halt meg Moszkva közelében. A Wagnert ezután feloszlatták és az “Africa Corps” nevű szervezetbe szervezték át, amely immár közvetlenül az orosz védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozik.

A váltás papíron rendezettnek tűnhet, ám a valóságban az Africa Corps az örökölt problémák mellett új korlátokat is kapott. A döntéshozatal a minisztérium alatt bürokratikusabb, kevésbé rugalmas a parancsnoki lánc és a személyi állomány, ugyan ex-Wagner katonákból áll, de már nem Prigozsin személyes karizmatikus irányítása alatt.

Az oroszok a Száhelben

Afrika Száhel-övezete egy hatalmas, száraz sávot jelent a Szaharától délre, amely Szenegáltól Csádon át Szudánig húzódik. Ez az övezet az elmúlt évtizedben a világ egyik legveszélyesebb régiójává vált: dzsihádista csoportok, etnikai konfliktusok, éhínség és sorozatos katonai puccsok szabdalták szét a korábban is törékeny államokat.

Mali, Burkina Faso és Niger puccskormányai – egymás után 2020 és 2023 között – néhány hasonló döntést hoztak. Egyrészt elküldték a francia és az ENSZ csapatokat és az orosz erőkhöz fordultak. A lépés mögött valódi népakarat is felfedezhető – Franciaország évtizedekig gyarmattartó volt ezekben az országokban és a katonai jelenléte sokak szemében nem segítséget, hanem megaláztatást jelképezett. Az oroszok ezt a hangulatot nagyon tudatosan és ügyesen lovagolták meg. Óriási közösségi média kampányokkal, fizetett befolyásolókkal és utcai tüntetések szervezésével fordították a közvéleményt Párizs ellen, mielőtt egyetlen katonát is küldtek volna.

Az oroszok azonban ugyanazokat a hibákat követték el, sőt bizonyos szempontból még rosszabb is, amit csináltak, mint a franciák. Az eredmény megdöbbentő. Burkina Faso 2025-ben a világ egyik legrosszabb terrorizmusmutatójával rendelkező országa lett az Africa Corps jelenléte ellenére és részben lehet, hogy éppen miatta. Az orosz erők brutális módszerei – kivégzések, erőszak a civilek ellen, falvak elpusztítása – egyáltalán nem stabilizálták a helyzetet, hanem új toborzási alapokat biztosítottak a dzsihádistáknak és más lázadói csoportoknak.

Mali sem járt jobban. Az orosz erők 2023-ban elfoglalták Kidalt, a tuareg felkelők korábbi fellegvárát – ez volt a nagy győzelem, amellyel Moszkva igazolta, hogy érdemes velük dolgozni. Aztán jött 2026 áprilisa.

Kidal elesik – és vele Moszkva afrikai narratívája

2026. április 25-én hajnalban a JNIM – az al-Kaidához kötődő legnagyobb száheli dzsihádista szervezet – és a tuareg Azawad Felszabadítási Front közös offenzívát indított Mali több városában egyszerre. Kidal, Gao, Sévaré és Kati egyszerre volt célpont, miközben Bamakóban is lőttek.

Az orosz és mali erők nem számítottak ilyen méretű és ennyire összehangolt támadásra. Egy mali vezető tisztviselő később elmondta, hogy a kidali regionális kormányzó három nappal korábban figyelmeztette az Africa Corps parancsnokságát ám azok semmit sem tettek. Kidal elesett. A védelmi miniszter, Sadio Camara – aki személyesen építette fel az orosz–mali katonai együttműködést – meghalt a harcokban.

Az Africa Corps egységei tárgyalásokba kezdtek, algériai közvetítéssel kivonulási folyosót kértek és elhagyták a várost. Maguk mögött hagytak tankokat, páncélozott járműveket, egy teljes dróntámaszpontot és felszerelés-raktárakat.

A JNIM szóvivője ezután bejelentette a mali főváros Bamakó ostromát és figyelmeztette a civileket, hogy ne kerüljenek a hadsereg és a harcosok közé. Assimi Goita mali vezető – akinek személyes biztonságát részben az Africa Corps szavatolja – csak napokkal később jelent meg nyilvánosan.

Az Africa Corps saját nyilatkozatában azt állította, hogy a kivonulást közösen döntötte el a mali féllel, és hogy 10-12 ezer fős ellenséges erővel álltak szemben, köztük ukrán és európai zsoldosokkal. Ezt egyetlen független forrás sem erősítette meg.

Kik lépnek be az ürességbe? Az Egyesült Államok, Kína és Törökország versenyfutása

Ha Moszkva megbotlik, mások lépnek. Afrikában most ez történik és az orosz presztízsveszteség egyszerre nyit teret az USA-nak és Törökországnak is.

Törökország az elmúlt néhány évben sajátos pozíciót épített ki magának a Száhelben. Ankara nem küld zsoldosokat, nem kér bányakoncessziót és nem ígér rendet. Ehelyett technikailag meghaladott, ám lázadó erők ellen nagy sikerrel használható drónokat, fejlett hírszerzési és technikai segítséget és instruktőröket kínál. Mali, Burkina Faso és Niger egyaránt vásárolt Bayraktar drónokat. Ankara magát „harmadik útként” pozicionálja: sem nyugati demokratikus feltételrendszer, sem orosz bányakoncessziók. Ez az ajánlat vonzó. A száheli junták pontosan azt kapják, amit akarnak, azaz fegyvert, amelyet saját maguk kezelnek és függetlenséget, amelyet demonstrálhatnak. A török modell nem jár a Wagner-típusú jelenléttől elmaradhatatlan, a közvélemény előtt nehezen tagadható atrocitásokkal.

Az USA Afrika politikája most óvatosabb és ellentmondásosabb. Washington 2024-ben kivonult Nigerből, miután a junta felszólította az amerikai csapatokat a távozásra – és a 110 millió dollárba kerülő bázist maguk mögött hagyták. Csádból szintén ki kellett vonulniuk, majd 2025 szeptemberében visszatérhettek. A Trump-adminisztráció Afrika-politikája nem annyira ideológiai, mint inkább nyersanyag-érdekeken alapul (arany, urán, lítium). Ez némiképp a kritikusok szerint az orosz modellt idézi.

Az eltérés azonban lényeges. Washington hosszú ideje rendelkezik terrorizmusellenes együttműködési programokkal, sokkal jobb hírszerzési infrastruktúrával, mint Moszkva és kiképzési tapasztalattal, amelyek az afrikai partnerállamokban mélyen gyökereznek. A tengerparti nyugat-afrikai államok (Benin, Ghána, Nigéria) is nyitottak maradnak a nyugati együttműködésre és egyfajta tűzfalat képeznek az orosz befolyás terjedésével szemben.

Eközben az elmúlt években messze Kína vált a szubszaharai Afrika legnagyobb fegyverkereskedőjévé, Oroszország helyére lépve, mivel megfizethető, gyorsan leszállított és gyakran kevesebb politikai feltételhez kötött katonai felszerelést biztosít. Az afrikai hadseregek mintegy 70 százaléka használ kínai páncélozott járműveket. Peking jelentős üzletek kötött Nigériában, Maliban és Szudánban.

Mi jön ezután?

Oroszország afrikai jelenléte nem ér véget egyik napról a másikra. Az Africa Corps Bamakóban marad, legalábbis egyelőre. Líbiában, a Közép-Afrikai Köztársaságban, Egyenlítői-Guineában, Burkina Faso-ban és Nigerben is van orosz jelenlét. Moszkva egyelőre nem vonul vissza.

A valódi kérdés az, hogy meddig éri meg kitartani. Az ukrán háború folyamatos erőforrásigénye, a szankciókkal terhelt orosz gazdaság és az afrikai bányákból szerzett bevételek csökkenő megtérülése együtt szorítja össze azt a mozgásteret, amellyel Moszkva az afrikai kötelezettségvállalásait finanszírozhatja. Ahogy a nyolcvanas években az afganisztáni veszteségek a szovjet afrikai jelenlét visszaszorulásához vezettek, most Ukrajna töltheti be ugyanezt a szerepet.

A kidali visszavonulás nyilván nem önmagában dönti el Oroszország afrikai sorsát, de megváltoztatta az egyenletet. A száheli junták, amelyek az orosz partnert az egyetlen járható útként mutatták be saját népüknek, most magyarázattal tartoznak. A dzsihádisták megmutatták, hogy az Africa Corps legyőzhető. Törökország, Kína és az USA mutatja, hogy van alternatíva.

Afrika nem az orosz birodalom végállomása – csak egy helyszín, ahol a birodalom túlterjeszkedése és fogyása jól tettenérhető.

Az, hogy ki tölti be a keletkező űrt, még nem eldöntött kérdés. Addig is Bamakó utcáin füst gomolyog és az Africa Corps majd sajtóközleményeket ad ki arról, hogy minden a tervek szerint halad, ha pedig nem az a nemlétező, dzsihadistáknak dolgozó nyugati és ukrán zsoldosok hibája.

Felhasznált irodalom

Why Russia Is Losing the Sahel. Moscow’s Missteps Offer a Warning—and an Opening—for Washington https://archive.md/IeUma#selection-1109.1-1113.63

With Russia Focused on War, China Increases Arms Sales to Africa https://adf-magazine.com/2026/03/with-russia-focused-on-war-china-increases-arms-sales-to-africa/

What role has Russia played in Mali’s security and the Sahel region? https://www.aljazeera.com/news/2026/4/29/what-role-has-russia-played-in-malis-security-and-the-sahel-region

Russia Hoped Africa Corps Would Replicate Wagner’s Success. It’s Not Going Well. https://www.rferl.org/a/russia-africa-corps-mali-withdrawal-wagner-mercenaries/33744461.html

The Waiting Game: Signposts of Russia’s Coming Failure in Africa https://smallwarsjournal.com/2026/01/01/the-waiting-game-signposts-of-russias-coming-failure-in-africa/

Russian army present in six African countries: state TV https://www.arabnews.com/node/2623012/world

ENGLISH

How Russia Is Losing Its Empire III

Hardships in Africa

When, in the early hours of April 25, 2026, armed groups launched simultaneous attacks on several Malian towns, many believed they were witnessing yet another isolated insurgent operation. Taken together, however, the fall of Kidal, the death of the defence minister, and the message announcing the full siege of Bamako pointed to something that has for years been one of Moscow’s greatest challenges in Africa — and something many had already predicted at the beginning of the year because of Russian methods and attitudes.

Why did Russia go to Africa?

The simple answer is: for money and influence. The full picture is, of course, more complex.

Since launching the war in Ukraine, Russia has lived under severe Western sanctions. Gold, diamonds, uranium, lithium — these mineral resources help keep the Russian economy alive, and Africa is rich in all of them. In the Central African Republic, the Russian Wagner Group was granted outright extraction rights to gold mines in exchange for military protection. In 2022, this generated $2.5 billion in revenue for Moscow in a single year.

The essence of the Russian model was simple: we provide protection for the regime, you mine, and from the proceeds we finance the war in Ukraine.

Alongside the financial motive, there were also strategic arguments in favour of intervention. The United States and Europe tried to isolate Russia after the 2022 invasion. Africa — where many countries abstained in UN votes on resolutions condemning Russia — represented valuable diplomatic capital, especially as Moscow could draw heavily on the Soviet Union’s anti-colonial prestige. If Moscow maintains active defence ties with African countries, it sends a message to the world that Russia is isolated no longer and remains a global power.

Wagner and the Africa Corps — how is a shadow empire built?

Wagner received its first African assignments in 2017 in the Central African Republic. Its method has changed little since then. The group entered a shaken regime, offered personal protection to the leader, then gradually pushed other foreign actors out of the local security apparatus and obtained mining or resource-extraction permits.

In Libya, Wagner supported General Haftar with intelligence advice and media campaigns. In Sudan, it trained government troops and the paramilitary forces fighting against them at the same time. As long as the money kept coming, Wagner was not choosy. In Mali, its first contingent arrived after the 2021 coup and quickly took over France’s place in counterterrorism operations.

Then, in June 2023, Wagner’s leader, Yevgeny Prigozhin, launched a short-lived rebellion against Moscow — sending armoured vehicles toward the capital before turning back. Two months later, he died in a plane crash that almost everyone regards as an assassination. Wagner was subsequently dissolved and reorganized into an entity called the Africa Corps, now directly subordinated to the Russian Ministry of Defence.

On paper, the transition may appear orderly. In reality, the Africa Corps inherited the old problems and acquired new limitations as well. Decision-making under the ministry is more bureaucratic, the chain of command is less flexible, and although the personnel consists of former Wagner fighters, they are no longer under Prigozhin’s personal, charismatic leadership.

The Russians in the Sahel

Africa’s Sahel region is a vast, arid belt south of the Sahara, stretching from Senegal through Chad to Sudan. Over the past decade, this zone has become one of the most dangerous regions in the world: jihadist groups, ethnic conflicts, famine, and successive military coups have torn apart states that had already been fragile.

The coup governments of Mali, Burkina Faso, and Niger — one after another between 2020 and 2023 — made several similar decisions. First, they expelled French and UN troops and turned to Russian forces. Behind this move, genuine popular will can also be discerned. France had been the colonial power in these countries for decades, and in the eyes of many, its military presence symbolized humiliation more than assistance. The Russians exploited this mood very consciously and skilfully. Through massive social media campaigns, paid influencers, and the organization of street demonstrations, they turned public opinion against Paris before sending even a single soldier.

The Russians, however, repeated the same mistakes as the French; in some respects, what they did was even worse. The result is shocking. In 2025, Burkina Faso became one of the countries with the worst terrorism indicators in the world, despite the presence of the Africa Corps — and possibly, in part, because of it. The brutal methods of Russian forces — executions, violence against civilians, the destruction of villages — did not stabilize the situation at all. They created new recruitment grounds for jihadists and other rebel groups.

Mali fared no better. In 2023, Russian forces captured Kidal, the former stronghold of the Tuareg rebels. This was the great victory with which Moscow sought to prove that it was worth working with them. Then came April 2026.

Kidal Falls — and with It Moscow’s African Narrative

At dawn on April 25, 2026, JNIM — the largest al-Qaeda-linked jihadist organization in the Sahel — and the Tuareg Azawad Liberation Front launched a joint offensive against several Malian cities at once. Kidal, Gao, Sévaré, and Kati were all targeted simultaneously, while gunfire was also reported in Bamako.

Russian and Malian forces had not expected an attack of this scale or coordination. A senior Malian official later said that the regional governor of Kidal had warned the Africa Corps command three days earlier, yet they did nothing. Kidal fell. The defence minister, Sadio Camara — who had personally built the Russian–Malian military partnership — was killed in the fighting.

Africa Corps units entered into negotiations, requested a withdrawal corridor through Algerian mediation, and left the city. They abandoned tanks, armoured vehicles, an entire drone base, and equipment depots.

The JNIM spokesman then announced the siege of Mali’s capital, Bamako, and warned civilians to stay clear of the army and the fighters. Mali’s leader, Assimi Goïta — whose personal security is partly guaranteed by the Africa Corps — appeared in public only days later.

In its own statement, the Africa Corps claimed that the withdrawal had been jointly decided with the Malian side, and that they had faced an enemy force of 10,000 to 12,000 fighters, including Ukrainian and European mercenaries. No independent source has confirmed this.

Who Steps into the Void? The Race between the United States, China, and Turkey

When Moscow stumbles, others move in. This is what is now happening in Africa, and Russia’s loss of prestige is opening space for both the United States and Turkey.

Over the past few years, Turkey has built a distinctive position for itself in the Sahel. Ankara does not send mercenaries, does not demand mining concessions, and does not promise order. Instead, it offers drones that may be technologically surpassed, yet remain highly effective against insurgent forces, together with advanced intelligence and technical assistance, as well as instructors. Mali, Burkina Faso, and Niger have all purchased Bayraktar drones.

Ankara positions itself as a “third way”: neither Western democratic conditionality nor Russian mining concessions. This offer is attractive. The Sahelian juntas receive exactly what they want: weapons they can operate themselves and independence they can demonstrate. The Turkish model also avoids the atrocities that are inseparable from a Wagner-style presence and difficult to deny before public opinion.

US Africa policy is now more cautious and more contradictory. Washington withdrew from Niger in 2024 after the junta ordered American troops to leave — abandoning a base that had cost $110 million. US forces also had to withdraw from Chad, then were allowed to return in September 2025. The Trump administration’s Africa policy is less ideological than resource-driven, focused on gold, uranium, and lithium. According to critics, this somewhat resembles the Russian model.

The difference, however, is significant. Washington has long-standing counterterrorism cooperation programmes, far better intelligence infrastructure than Moscow, and training experience deeply rooted in African partner states. The coastal West African states — Benin, Ghana, and Nigeria — also remain open to Western cooperation and form a kind of firewall against the spread of Russian influence.

Meanwhile, in recent years China has become by far the largest arms supplier to Sub-Saharan Africa, replacing Russia by providing military equipment that is affordable, rapidly delivered, and often subject to fewer political conditions. Around 70 percent of African armies use Chinese armoured vehicles. Beijing has concluded major deals in Nigeria, Mali, and Sudan.

What Comes Next?

Russia’s presence in Africa will not end overnight. The Africa Corps remains in Bamako, at least for now. There is also a Russian presence in Libya, the Central African Republic, Equatorial Guinea, Burkina Faso, and Niger. Moscow is not withdrawing yet.

The real question is how long it will still be worth holding on. The constant resource demands of the war in Ukraine, the sanctions-burdened Russian economy, and the declining returns from revenues extracted from African mines are together narrowing the room for manoeuvre with which Moscow can finance its African commitments. Just as the losses in Afghanistan in the 1980s led to the contraction of the Soviet presence in Africa, Ukraine may now play the same role.

The withdrawal from Kidal obviously does not decide Russia’s African fate by itself, yet it has changed the equation. The Sahelian juntas, which presented the Russian partner to their own populations as the only viable path, now owe them an explanation. The jihadists have shown that the Africa Corps can be defeated. Turkey, China, and the United States are showing that alternatives exist.

Africa is not the final station of the Russian empire. It is merely one theatre where the empire’s overextension and erosion can be clearly observed.

Who will fill the emerging void remains undecided. In the meantime, smoke drifts through the streets of Bamako, and the Africa Corps will issue press releases claiming that everything is proceeding according to plan — and if it is not, the blame will fall on non-existent Western and Ukrainian mercenaries working for the jihadists.

Questions of early Hungarian history belong to historians, linguists, and archaeologists. It is nevertheless worth noting that while a French person sees no issue in the fact that the origins of their nation are rooted in a mixture of Celtic, Germanic, and Latin elements, in Hungary the discussion of such matters has degenerated into a form of political positioning—a development that, of course, did not begin today. The peculiar politicization of Hungarian origins is difficult to explain to a Russian, as Russian stereotypes tend to regard the Finns as pillars of wealth and culture, while Central Asians are often associated with backwardness in the Russian mindset. In other words, the picture in a Muscovite’s head is almost the reverse of that in a Hungarian’s.

Setting historical questions aside, strategic realities indicate that it is more than worthwhile to maintain—and even deepen—the relationships already established with Central Asian countries, and to preserve Hungary’s observer status in the Organization of Turkic States. By 2026, Central Asia is no longer merely Russia’s “backyard,” but an autonomous region gravitating toward China and functioning as a logistical hub.

As I have written previously, the pan-Turkic idea today represents, in part, a geopolitical integration effort that positions itself against—or seeks to counterbalance—Russian imperialism. I have also argued in Külpologika that, by exploiting Moscow’s current difficulties, these countries are doing everything they can to expand their room for maneuver, largely at the expense of Russian influence. The interests of the European Union’s eastern flank and the Organization of Turkic States—however unusual this may sound—partially overlap.

The Central Asian region as a whole recorded outstanding economic performance in 2025, with average GDP growth between 6–9%, which is expected to stabilize at around 5.2–5.6% in 2026. This significantly exceeds both global and European averages. The strategic importance of the Trans-Caspian route (the Middle Corridor) has increased dramatically due to sanctions on Russia. Over seven years, the volume of goods transported along this corridor has grown fivefold, reaching 4.5 million tons in 2025. The development of this route’s infrastructure is in the interest of Europe as a whole, as it enables the bypassing of Russia.

Naturally, the region is not without its problems. One could mention the growing exposure to China, challenges in oil transportation, or severe water shortages. These, however, are best understood as opportunities, revealing what we can offer—and what we can request in return.

It is, of course, necessary to review and, over time, rationalize the functioning of Hungary’s foreign policy apparatus in these countries. At the same time, it must be kept in mind that German and American capital is also seeking access to Central Asia. In this context, Hungary already possesses policy experience, substantial local knowledge, and access—through the Organization of Turkic States—to information that is genuinely unique.

A frequent opposition cliché has been to describe the Orbán system as engaging with “Soviet Central Asia.” From a comparative political science perspective, this claim may not necessarily hold, though its proper evaluation belongs to political scientists. Let us set aside symbolic moments—such as when Viktor Orbán posed dressed as a nomadic warlord—and examine these relationships through the lens of strategic realities. It would be unwise to throw the baby out with the bathwater.

At the outset, I would note that I do not attach much weight to the popular assumption that Russia’s history cannot be understood within a European context. At the same time, each instance of a given historical process indeed possesses its own specific dimensions. There are numerous, more traditional and less scientific lines of reasoning that claim to explain Russia’s supposed uniqueness. Such examples include the Mongol yoke, the Byzantine legacy and the complete misunderstanding of Orthodox religion, or the often-cited duality of “chaos and tyranny.”

These theses, however, rarely go beyond mere esotericism and often draw upon the civilizational self-mythology of the Russian state itself, even when they appear to be critical of the empire.

Instead, it is more fruitful to examine relatively recent theoretical concepts. Among these, the most interesting, in my view, are so-called “defensive imperialism” and “internal colonization.”

Internal Colonization

After visiting Russia in 1843, the German agronomist August von Haxthausen wrote that this country does not primarily engage in external colonial expansion, but rather in a form of “internal colonization,” which constitutes “the most important question of the entire empire’s domestic policy and economy.” His thesis holds that Russia’s imperial expansion was not an external, maritime colonization like that of Western powers, but rather a process involving the conquest and “civilization” of geographically contiguous territories, often within its own ethnic and cultural “peripheries.”

This logic of domination entailed not only geographical, but also symbolic and political differences: the colonizer and the colonized were not clearly separated. Instead, they often lived within the same imperial framework, frequently under the same political order, sometimes belonging to the same ethnicity but occupying different statuses. The impact of internal colonization differed fundamentally from the Western colonial experience, as the Russian state treated its own society as a colony, subordinated to a centralized, authoritarian power center. By contrast, Western empires primarily treated overseas territories as colonies, where the “civilizing mission” was clearly distinct from the societies of the metropole.

This model is particularly evident in the gradual subjugation and colonization of the Kazan Khanate, the Volga region, Siberia, and later Western and Southern Ukraine, where ethnic, religious, and cultural differences separated the central state authority from the subjugated and resettled populations. At the same time, there was no clear boundary between “empire” and “colony,” as these territories formally became integral parts of the state rather than separate entities. Colonization thus functioned as an internal, structurally integrated political logic based on differences in status. In the Russian Empire, German or Ukrainian settlers often “brought the state with them,” and their communities could exist in parallel with indigenous societies, which the Russian state sought to incorporate into its structures with varying intensity. This process, however, is not comparable, for example, to the extermination of Indigenous populations in the Americas.

Defensive Imperialism

The second concept is defensive imperialism. Originally developed by classical scholars in the twentieth century in relation to the Roman Empire, by the end of the century historians (e.g. Marc Raeff) began applying it to Russia as well. Its essence lies in the idea that when a power experiences threats due to the absence of natural geographical boundaries, it attempts to pacify these challenges through conquest. However, since such campaigns do not result in stable natural borders, the state is compelled to wage wars repeatedly.

This is a historically interpretable concept. At the same time, when interpreted ideologically, it can serve as a dangerous justification for Moscow. It is also somewhat outdated in the context of military modernity, given that great-power defensive logic in the age of nuclear weapons and international law rests on different foundations. What matters for us is perception—namely, that the Russian elite thinks in these terms. Defensive imperialism today is therefore primarily a mental reality; it may be more accurate to describe it as defensive paranoia. Graeme P. Herd has written extensively on this, as mentioned in an earlier work.

What Is Not Unique

The formation of the Russian autocratic state corresponds to the structural patterns of Western European imperial states. The elimination of feudal liberties, the subordination of the Church, and the establishment of a regular army and centralized bureaucracy—these are shared historical patterns that reflect not Russian exceptionalism, but the general logic of state modernization, centralization, and industrial society.

Where differences can be identified is in the defensive paranoia used to justify conquest in the absence of natural borders, as well as in the spatial and methodological features of colonization. This undeniably creates a specific experiential and mental map, which has significantly influenced the development of Russian identity. Russian intellectuals, during the Romantic era, discovered their own peasant culture as a form of exoticism, linking every trope and cliché of the “noble savage” to the Russian “national soul.” For socialists, the peasant commune represented socialist collectivism; for liberals, shared decision-making; for nationalists, Russian national identity. Needless to say, this peasant self-governance was none of these, but rather a traditional, patriarchal social practice in which the wealthiest and oldest men held decisive influence within village communities.

Intelligence State and Terrorism

A blog post does not allow for a full answer to the question of why Russia fell back into the trap of autocracy in the modern era. This phenomenon indeed has long historical perspectives, yet they are not connected to popular explanations such as the Mongol conquest, the oprichniki of Ivan IV, or the so-called Byzantine legacy.

How seriously would we take a “Hungary expert” who explains contemporary Hungarian political conditions using references to figures such as Louis I of Hungary or Matthias Corvinus instead of historically relevant periods? Upon reflection, however, such historical clichés are often appealing. The “good West” and the “bad East,” the oppressive West and the oppressed East—these and similar constructs typically serve narratives rather than historical reconstruction and understanding. The “decision of Saint Stephen,” the bloody sword, the eternally rebellious Koppánys of Hungarian history, the “mystique of the East” where origins are located—these are political clichés, slogans, not history. This also demonstrates that Russians are not unique in this respect. Every nation possesses its own myth of exceptionalism.

A fuller answer requires examining how the conditions of the bourgeois transition—the political, social, and economic context of the nineteenth century—differed in Russia compared to countries where some form of political consent became institutionalized over a longer period.

In 1825, the tsarist dynasty crushed the romantic nationalists and replaced them with an increasingly radical form of so-called dynastic nationalist ideology, which continues to exert a strong influence on contemporary Russian ideology. The tsarist regime did not allow nineteenth-century Russian society to achieve constitutional, genuinely modern, civic legitimacy. Reformers faced secret police repression and the sharp instruments of tsarist power. This contributed significantly to the revolutionary movement eventually adopting the methods of the tsarist secret police, plunging Russia into terror in the second half of the nineteenth century. The response took the form of proto-fascist Black Hundred state terror and anti-Jewish pogroms.

Historical irony is multifaceted. On the one hand, the Russian socialist revolutionary movement eventually became the very kind of terroristic state security apparatus it had ostensibly opposed. On the other hand, Russian socialism, in a specific way, continued the process of internal colonization, albeit according to a completely different logic of modernization.

Examining how these structures were transmitted into the present could provide a far more productive framework for understanding the Russian Federation than the familiar and popular explanations.

The myth of exceptionalism today functions as an ideological construct that legitimizes the structure of the Russian state, while also supporting the exoticizing attitudes of its opponents. A broader historical comparison with other empires therefore contributes not only to understanding the origins of autocracy, but also to creating the possibility for its critical confrontation.

MAGYAR

Előzetesen megjegyezném, hogy nem adok túl sokat a népszerű feltevésnek miszerint Oroszország története nem érthető meg Európa kontextusában, ugyanakkor egyazon folyamat minden egyes esete valóban bír sajátos dimenziókkal. A hagyományosnak tekinthető, tudománytalanabb okfejtésekből számos akad, ami magyarázatot vél adni Oroszország úgymond egyediségére. Ilyen pl. mongol iga, a bizánci örökség és a pravoszláv vallás teljes félreértése, vagy a sokat emlegetett „káosz-zsarnokság” kettősség.

Ezek a tézisek azonban nem mutatnak túl a puszta ezotericizmuson és gyakran magának az orosz államnak a civilizációs önmitológiájából építkeznek, még akkor is ha látszólag kritikusak a birodalommal.

Ehelyett érdemesebb relatíve új elméleti fogalmakat górcső alá venni. Ezek közül a szerintem legérdekesebbek az ún. „védelmi imperializmus” és a „belső gyarmatosítás”.

Belső gyarmatosítás

Miután 1843-ban ellátogatott Oroszországba, August von Haxthausen német agrártudós azt írta, hogy ez az ország nem külső gyarmati terjeszkedésben, hanem sokkal inkább egy „belső gyarmatosításban” vesz részt, amely „az egész birodalom belpolitikájának és gazdaságának legfontosabb kérdését” képezi. Tézise, hogy Oroszország birodalmi expanziója nem külső, tengeri gyarmatosítás, mint a nyugati hatalmak esetében, hanem a centrummal földrajzilag összefüggő területek meghódításával és civilizálásával, gyakran a saját etnikai-kulturális „perifériáin” belül járó folyamat.

Ez az uralmi logika nemcsak földrajzi, hanem szimbolikus és politikai különbséget is jelentett: a gyarmatosító és a gyarmatosított nem különült el világosan, ehelyett gyakran azonos birodalmi kereteken belül élt, sokszor azonos politikai jogrend alatt, akár azonos etnikumú, de eltérő státuszban. A hatás, amit a belső gyarmatosítás gyakorolt, lényegesen más volt, mint a nyugati gyarmatosító tapasztalat, mert az orosz állam a saját társadalmát kezelte kolóniaként, alárendelve egy központosított, autoriter hatalmi centrumnak. A nyugati birodalmak ezzel szemben elsősorban a tengeren túli világokat kezelték gyarmatként, ahol a „civilizációs küldetés” világosan elkülönült a metropólia társadalmaitól.

Ez a modell különösen markánsan megfigyelhető a Kazanyi Kánság, a Volga-vidék, Szibéria vagy később Nyugat- és Dél-Ukrajna fokozatos alávetésén és kolonizálásán keresztül, ahol nemzetiségi, vallási és kulturális különbségek húzódtak meg a központi államhatalom és az alávetett és betelepített népességek között. Ugyanakkor nem volt világos határ a „birodalom” és a „gyarmat” között, mert ezek a terek formálisan is részei lettek az államnak és nem külön egységek – így a gyarmatosítás belső, strukturálisan integrált, de státuszbeli megkülönböztetésen alapuló politikai logikaként működött. Az orosz birodalomban gyakran a német vagy ukrán telepesek „vitték magukkal” az orosz államot is egyben, s a közösségeik párhuzamosan létezhettek a bennszülött társadalmakkal, amiket több kevesebb intenzitással akart bevonni az orosz állam a működésébe. Ez a folyamat azonban össze sem hasonlítható pl. az amerikai őslakosság kiirtásával.

Védelmi imperializmus

A másik fogalmunk a védelmi imperializmus. Ezt eredetileg a Római Birodalom kapcsán alkották meg az ókortudósok a huszadik században és az évszázad végére történészek (pl. Raeff) elkezdték Oroszországgal összefüggésben is emlegetni. Ennek a lényege, hogy amikor egy hatalom a földrajzi határok hiánya miatt fenyegetéseket él át, akkor hódítással igyekszik pacifikálni ezeket a kihívásokat, ám mivel nem jut természetes határokhoz a hadjáratok után így kénytelen ismét és ismét háborúkat vívni. Ez történetileg is értelmezhető fogalom, ugyanakkor, ha ideológiailag értelmezzük akkor veszélyes igazolásként szolgálhat Moszkva számára, ráadásul a katonai modernitás miatt kissé elavult is, tekintve, hogy a nagyhatalmi védelmi logika az atomfegyver és a nemzetközi jog korában már más alapokon is áll. Ami nekünk fontos az a percepció, vagyis hogy az orosz elit ezt így gondolja. A védelmi imperializmus ma tehát elsősorban mentális valóság és talán jobb védelmi paranoiának nevezni. Erről sokat írt Herd is akinek a munkásságát már emlegettem egy korábbi írásomban.

Amiben nincs egyediség

Az orosz autokratikus állam kialakulása egybevág a nyugat-európai birodalmi államok szerkezeti mintáival. A feudális szabadságjogok felszámolása, az egyház alárendelése, a reguláris hadsereg és a központi bürokrácia kiépítése – ezek olyan közös történelmi mintázatok, amelyek nem az orosz kivételességet, hanem az állami modernizáció, centralizáció és az ipari társadalom általános logikáját tükrözik.

Amiben kimutatható eltérés, az a fenti hódításokat igazoló védelmi paranoia a természetes határok hiánya miatt, illetve a gyarmatosítás tere és módszere. Ez tagadhatatlanul sajátos tapasztalati és mentális térképet hoz létre, amely jelentős hatással volt az orosz identitás alakulására. Az orosz értelmiségiek mintegy egzotikumként fedezik fel saját paraszti kultúrájukat a romantika korában, s a „nemes vadember” minden toposzát és kliséjét összekötik az orosz „néplélekkel”. A szocialistáknak a paraszti kommuna a szocialista közösségiséget jelentette, a liberálisoknak a közös döntéshozatalt, a nacionalistáknak pedig az orosz nemzeti identitást. Mondani sem kell ez a paraszti önkormányzatiság, ezek közül egyik sem volt, hanem a tradicionális társadalom, hagyományos, patriarchális gyakorlata, amiben a leggazdagabb és legöregebb férfiaknak volt érdemi szerepe egy faluközösségbeli döntéshozatalban.

Titkosszolgálati állam és terrorizmus

Egy blog nem teszi lehetővé, hogy választ adjunk a kérdésre, hogy miért esett vissza a modern korokban Oroszország az autokrácia csapdájába. Utóbbinak valóban vannak hosszú történeti perspektívái, ám azok nem állnak összefüggésben az olyan népszerű magyarázatokkal, hogy a mongol hódítás, Rettegett Iván opricsnyikjai, vagy éppen a „bizánci” örökség miatt alakult így a helyzet.

Mennyire tudnánk komolyan venni egy olyan „Magyarország szakértőt”, aki a mai magyar politikai viszonyokat olyan toposzokkal írja le, amiben mondjuk Nagy Lajosra vagy Hunyadi Mátyásra hivatkozik, a történelmileg releváns korok helyett? Bár jobban belegondolva szeretjük ezeket a történelmi közhelyeinket. A jó Nyugat és rossz Kelet, az elnyomó Nyugat és az elnyomott Kelet, vagy bármi egyéb, amivel ezeket a fogalmakat meg akarják tölteni általában egy narratíva és nem a történeti rekonstrukció és megértés szolgálatában állnak. „Szent Istváni döntés”, a véres kard, az örök rebellis Koppányok a magyar történelemben, a „kelet varázsa”, ahol eredetünk van stb. ezek politikai klisék, lózungok, nem történelem. Egyébként ebből is kitűnik, hogy az oroszok ebben sem különlegesek. Minden nemzet rendelkezik különlegességi mítosszal.

Ilja Repin - A propagandista letartóztatása (1892)

A teljes válaszhoz azt kell megvizsgálni, hogy a polgárosodási átmenet – a XIX. század politikai, társadalmi, gazdasági stb. feltételei miben tértek el Oroszországban azoktól az országoktól, amelyekben intézményesült – legalább részben – hosszabb időre a politikai beleegyezés valamilyen kultúrája.

A cári dinasztia 1825-ben leveri a romantikus nacionalistákat, s helyére az idővel egyre szélsőségesebbé váló ún. dinasztikus nacionalista ideológiát emeli, ami a mai orosz ideológiára is rendkívüli hatást gyakorolt. A cári hatalom nem hagyott lehetőséget a XIX. századi orosz társadalom számára a hatalom alkotmányos, valóban modern, polgári legitimációjára. A reformisták a titkosrendőrséggel és éles cári fegyverekkel néztek szembe. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a forradalmi mozgalom idővel elsajátítsa a cári titkosrendőrség módszereit, s terrorba borítsa a XIX. század második felében Oroszországot, amelyre a protofasiszta feketeszázas állami terrorhullám és a zsidópogromok voltak a válasz.

A történelmi irónia sokarcú. Egyrészt idővel azzá a terrorisztikus állambiztonsági szervezetté válik az orosz szocialista forradalmi mozgalom, ami ellen elvileg harcol, másrészt az orosz szocializmus egy sajátos módon folytatója a belső kolonizációnak is, igaz teljesen eltérő modernizációs logika mentén.

Az, hogy hogyan öröklődtek tovább ezek a struktúrák napjainkba, egy jelentősen gyümölcsözőbb szemlélettel szolgálhatná az Oroszországi Föderáció megértését, mint az ismert és népszerű magyarázatok.

A kivételesség mítosza ma ideológiai konstrukcióként szolgálja az orosz állam berendezkedések önigazolását, vagy épp a birodalom ellenfeleinek egzotizáló hozzáállását. Éppen ezért a tág történeti összevetés más birodalmakkal nemcsak az autokrácia eredetének megértéséhez járul hozzá, hanem a vele való kritikus szembenézés lehetőségét is megteremti.

Ajánlott irodalom:

Anderson, Benedict: Elképzelt közösségek – Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan, 2006.

Asch, Ronald G.: Absolutism and the Rise of the State in Early Modern Europe. Basingstoke: Palgrave Macmillan, 1997.

Etkind, Alexander: Internal Colonization: Russia’s Imperial Experience. Cambridge–Malden: Polity Press, 2011.

Heller, Mihail: Az orosz birodalom története. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2003.

McAdams, James: A forradalom élcsapata. Budapest, MCC Press 2023.

Parker, Geoffrey: The Military Revolution and the Rise of the West. Cambridge: Cambridge University Press, 1988.

Szűcs Jenő: „Vázlat Európa három történeti régiójáról”. In: A magyar esszé antológiája I. Budapest: Osiris, 2006. 31–80.

A Komszomolszkaja Pravda interjút közölt Alekszej Pilkóval a Lomonoszov tudományos munkatársával a magyar választásokról. Ez talán a legellenségesebb hangvételű cikk, azonban még itt is lényeges több tény hangzik el az Ukrajnának juttatott hitelezésről, mint a Fidesz-propagandában bármikor. Pilkó értékelése szerint Magyarország politikája sok tekintetben változatlan maradhat a Tisza-kormány alatt is, ugyanakkor azt mondta, ha immár Magyarország is támogatja a háborúval összefüggő hiteleket, akkor – még ha pénzzel nem is járul hozzá – le kell kapcsolni minden európai energiaszállítást. „Hiba volt a nyugat-európai energiafüggés kiépítése… Oroszországnak Ázsia felé kell fordulnia” mondta a szakértő.

Szintén a Komszomolszkaja Pravdán jelent meg „Viktor nem jelent győztest: miért veszítette el Orbán a választásokat Magyarországon, és mit jelent ez Oroszország és Ukrajna számára” címmel egy másik cikk több szakértővel, amelyben hangsúlyozzák, hogy a vélt külpolitikai sikerek vagy fenyegetések nem írják felül a választók mindennapi gazdasági problémáit, amelyeket nem sikerült a Fidesznek megoldania, illetve az eddigi kormánypárt elvesztette a kapcsolatot a fiatalokkal.

Fjodor Lukjanov, ismert orosz külpolitikai szakértő az RG-n foglalkozott a magyar választás eredményeivel. Első és második rövid értékelésében egyaránt leírja, hogy Orbán veresége nem jelentett meglepetést, a hosszú hatalmon maradás természetes politikai kifáradáshoz vezetett (ezt sokan mások is írják). Az eredmény ugyanakkor az oroszok szerint nem törést, inkább folytonosságot jelez: a nemzeti érdekek elsődlegessége továbbra is meghatározza a magyar politikát. Lukjanov kiemeli, hogy a Fidesz-kampány erősen nemzetközi keretbe került, miközben az ellenzék belpolitikai kérdésekre építette stratégiáját és az EU-val való viszony rendezését a mindennapi élet javításának eszközeként mutatta be. A külső szereplők – elsősorban amerikai politikusok – beavatkozási kísérletei a szerző szerint nem befolyásolták érdemben a választás kimenetelét. Lukjanov azt várja, hogy az új kormány várhatóan gesztusokat tesz Brüsszel felé, különösen az Ukrajnának szánt pénzügyi csomag ügyében, ugyanakkor a tényleges politikai irányvonal még nem körvonalazódott. Lukjanov szerint a változás egyelőre inkább szimbolikus, a gyakorlati következmények csak később válnak láthatóvá.

Az új Magyar-kabinettől pragmatizmusra és realizmusra számít a Vedomosztyi és a Kommerszant is. A Kommerszant rövid elemzése az EU, Budapest, Kijev háromszögben igyekszik keresni a jövő magyar politikájának tartalmát. Az Európai Unió elsődleges célja, hogy Magyarország hagyja jóvá a 90 milliárd eurós Ukrajna-támogatási hitelt, emellett az EU azt várja, hogy Magyarország támogassa az új Oroszország elleni szankciós csomagot, amely közvetlenül kapcsolódik az ukrajnai háborúhoz. Ukrajna tehát a tárgyalások egyik kulcskérdése és az EU pénzügyi és politikai támogatásának biztosítása érdekében próbálja bevonni a jövőbeli magyar kormányt az együttműködésbe. Az elemzők egyetértenek abban, hogy a magyar külpolitika nem fordul élesen új irányba, inkább egy „átlagos európai modellhez” közelít, ahol a nemzeti érdekek hangsúlya megmarad, de a konfliktusos hangnem mérséklődik. Megjegyzik, hogy a Tisza vezetője hozzátette, hogy egyenlő feltételeket kíván biztosítani minden külföldi vállalat számára, ezért felülvizsgálják az Orbán alatt kötött szerződéseket. Ez érinti a 2026 februárjában megkezdett Paks 2 építését is.

A Moszkovszkij Komszomolec kommentárja óvatosságra inti Kijevet. Bár a cikk szerint Magyar valószínűleg feloldja majd a 90 milliárdos uniós hitel blokkolását, több ponton is az orbáni irányvonalat viszi tovább pl.: Nem tervezi fegyverek szállítását Ukrajnának, nem támogatja Ukrajna gyorsított uniós csatlakozását és a cikk szerint Magyar Péter egyértelművé tette, hogy nem „pro-ukrán”, hanem „pro-magyar” kormányt fog vezetni.

Az MK hangsúlyozza, hogy Magyar Péter a rendszer belső köréből érkezett. Kiemelik korábbi pozícióit az államigazgatásban, a Fideszhez fűződő múltját és Varga Judittal való korábbi házasságát. A szerző szerint ez a háttér garancia arra, hogy Magyar nem a liberális vagy baloldali körök szülötte és politikai gyökerei alapvetően a konzervatív oldalon maradnak.

A cikk szerint Brüsszel öröme korai lehet. Az elemzés felteszi a kérdést: vajon Donald Trump „amerikai konzervatív hamburgere” nem lesz-e vonzóbb idővel Magyar számára, mint a „szikkadt brüsszeli kelbimbó”? Ez azt sugallja, hogy az új kormány az EU-val való békülés ellenére is megőrizheti „szuverenista” jellegét.

A cikkek és Tisza győzelmével kapcsolatos elemzések konklúziója az, hogy Magyar Péter programja szándékosan amorf maradt a kampány során, hogy mindenkit megszólítson, de a kormányzása során a reálpolitika fog dominálni. Az orosz fél szerint Magyar egy technokrata realista, aki a nemzeti érdekeket szem előtt tartva továbbra is kényszerű, de stabil partner maradhat Oroszország számára az energetika területén, míg a biztonság és védelempolitika egy „átlagos” uniós országéhoz lesz hasonlatos.

ENGLISH

The Russian Reception of the Change of Government in Hungary

What will Russian-Hungarian relations look like in the future?

For anyone following the Russian media at the moment, one thing is clear: Moscow, seeing the crushing defeat of its ally, is seeking to establish pragmatic political and economic relations with the new leadership of Hungary, which in practice means preserving energy dependence. Dmitry Peskov, the Kremlin spokesman, stated that Hungary’s former leadership, while heading an “unfriendly country,” could not be regarded as „friends” to Russia; this remark also spread through the Hungarian public sphere. By contrast, as Vedomosti notes, while Vladimir Putin has not congratulated Péter Magyar now, he did congratulate Orbán in 2022. The Kremlin spokesman also said that “for now, we can note with satisfaction, as far as we understand, that Péter Magyar is ready for pragmatic dialogue.” This is an interesting development in itself, yet it is worth looking more broadly across the Russian media landscape, because that is where we can understand what kind of relationship to expect from the Russian side in the future. The entirety of the Russian media is steadily backing away from Fidesz, and following its influence operations, Moscow is now rapidly recalibrating its strategy.

Komsomolskaya Pravda published an interview with Alexey Pilko, a researcher at Lomonosov University (MGU), about the Hungarian elections. This is perhaps the most hostile article in tone, yet even here substantially more factual detail appears about the loans granted to Ukraine than in Fidesz propaganda at any point. In Pilko’s assessment, Hungarian policy may remain unchanged in many respects even under a Tisza government. At the same time, he argued that if Hungary now supports war-related loans, then all European energy supplies should be cut off, even if Hungary itself does not contribute financially. “It was a mistake to build Western Europe’s energy dependence… Russia must turn toward Asia,” the expert said.

Also in Komsomolskaya Pravda, another article appeared under the title “Viktor Does Not Mean Victor: Why Orbán Lost the Elections in Hungary and What It Means for Russia and Ukraine,” featuring several experts. They stress that supposed foreign-policy successes or threats do not override voters’ everyday economic concerns, which Fidesz failed to resolve, and that the governing party had lost all contact with young people.

Fyodor Lukyanov, a well-known Russian foreign policy expert, also addressed the Hungarian election results in Rossiyskaya Gazeta. In both his first and second brief assessments, he wrote that Orbán’s defeat was no surprise, and that a long period in power had led to natural political fatigue, a point many others also make. At the same time, from the Russian perspective, the result signals continuity rather than rupture: the primacy of national interests will continue to define Hungarian politics. Lukyanov emphasizes that the Fidesz campaign was framed heavily in international terms, while the opposition built its strategy around domestic issues and presented the normalization of relations with the EU as a means of improving everyday life. According to him, attempts by outside actors, above all American politicians, to influence the outcome did not substantially affect the result. Lukyanov expects the new government to make gestures toward Brussels, especially on the financial package intended for Ukraine, though its actual political direction remains unclear. In his view, the change is symbolic for now, while its practical consequences will become visible only later.

Both Vedomosti and Kommersant expect pragmatism and realism from the new Magyar cabinet. Kommersant’s brief analysis tries to define the substance of future Hungarian policy within the triangle of the EU, Budapest, and Kyiv. The European Union’s primary goal is for Hungary to approve the €90 billion loan package for Ukraine. In addition, the EU expects Hungary to support a new package of anti-Russian sanctions directly connected to the war in Ukraine. Ukraine is thus one of the key issues in the negotiations, and the EU is trying to draw the future Hungarian government into cooperation in order to secure both financial and political support for Kyiv. Analysts agree that Hungarian foreign policy is not set to make a sharp turn in a new direction. It is more likely to move closer to an “average European model,” in which the emphasis on national interests remains, while the confrontational tone is moderated. They also note that the leader of Tisza added that he wants to ensure equal conditions for all foreign companies, and that contracts signed under Orbán will therefore be reviewed. This also affects the construction of Paks II, which began in February 2026.

The commentary in Moskovsky Komsomolets urges Kyiv to be cautious. Although the article says that Magyar will likely lift the blockage on the €90 billion EU loan, it also argues that in several respects he will continue Orbán’s line: for example, he does not plan to send weapons to Ukraine, he does not support Ukraine’s accelerated accession to the EU, and, according to the article, Péter Magyar has made it clear that he will lead a government that is not “pro-Ukrainian” but “pro-Hungarian.”

Moskovsky Komsomolets emphasizes that Péter Magyar comes from the system’s inner circle. It highlights his previous positions in public administration, his past ties to Fidesz, and his former marriage to Judit Varga. According to the author, this background guarantees that Magyar is not a product of liberal or left-wing circles, and that his political roots remain fundamentally on the conservative side.

According to the article, Brussels’ joy may be premature. The analysis raises the question of whether Donald Trump’s “American conservative hamburger” may, over time, prove more attractive to Magyar than the “withered Brussels sprout.” This suggests that, despite reconciliation with the EU, the new government may still preserve its “sovereignist” character.

The conclusion of these articles and analyses of Tisza’s victory is that Péter Magyar’s program remained deliberately amorphous during the campaign in order to appeal to everyone, while realpolitik will dominate once he is in government. In the Russian view, Magyar is a technocratic realist who, while keeping national interests in mind, may remain a necessary yet stable partner for Russia in the field of energy, while in matters of security and defense policy Hungary is likely to resemble an “average” EU member state.

Carl Jung

The battle for the parliament is over; the war for the soul of the country is about to begin.

One of the hardest days of my life was when I published my summary on Russian operations unprecedented within the European Union, putting both my livelihood and a significant part of my personal relationships at risk. This time, however, the operational theater was not some distant region—Georgia or Moldova—about which one can write solid articles and analyses, but here, in my own homeland. Had I remained silent, I would now be unable to answer to my own conscience.

On March 14, I said nothing new that could have justified the surge of attention that followed. I came to understand that it was about me. I had expected some interest, yet I had no intention of appearing anywhere; I am not particularly well suited to interviews. I could never have anticipated the scale of it—according to the data, more than six hundred thousand people saw that post. By contrast, I am used to my writings reaching only a narrow audience. My original aim was simply to set my conscience in order and to test where the boundaries of free speech truly lie.

What was most disheartening was that people I respect and hold in high regard either failed to see the situation or refused to acknowledge it. Even now, in light of everything that has happened, I feel no anger toward the Russians; yet I cannot accept treason.

We often say that the modern battlefield is everywhere—and this is indeed true, above all in our minds. I admit that I had been convinced that the current system could not be removed through democratic means, and I seriously considered the possibility that a close result might undermine the legitimacy of the political system, allowing the ensuing uncertainty to escalate into a revolution. The reports of Russian intelligence officers; the scenes of police breaking down doors of people who merely sought to exercise their freedom of political expression; the fact that unprecedented intelligence tools were deployed to prevent systemic change; the repetitive, deceitful, inciting, and cynical elements of information warfare that I have been exposed to day after day for years; the horrors of black campaigns against civilians; and the reality that the prime minister was not simply poisoning society with pro-Russian propaganda, but that the country itself had become a theater of hybrid warfare—all of this felt disturbingly familiar from a Moscow that has turned into a dictatorship. These experiences suggested that we might already have found ourselves thrown back into the 1950s, or into the Soviet Union, and that people might ultimately be forced to resort to similar means to regain their freedom. Fortunately, my generation did not have to face that scenario. Brave civilians, police officers, soldiers, young and old alike—millions of ordinary people—have shown in recent months that we do indeed live in Europe. The party-state, faced with the immense strength of civil resistance, threw in the towel. The change was peaceful.

It was astonishing to experience how Hungarian diplomats, former national security professionals, members of the diplomatic corps stationed in Budapest, foreign representatives, mayors, scholars, journalists, old acquaintances, friends, and strangers—hundreds of people—personally expressed their solidarity and support. I experienced something that perhaps only a few are granted; it is the most beautiful gift I can carry with me from this transition for the rest of my life. Thank you—sincerely.

One must never forget that struggle is never a single battle; it is always long. It is equally clear that moments of grace are fleeting. Losing a battle is one thing, just as winning one is. Many have already bled in these struggles. The intellectual burden borne by the intelligentsia is not a uniquely Hungarian problem, nor is the difficulty of finding a path to the people. The Russians have written much about this. The fate of the Narodniks in Russia and that of the “népiek” in Hungary stand as clear evidence of how difficult this path truly is. It is said that Pyotr Chaadayev, an early representative of Russian Westernism, was hospitalized for weeks after the publication of his first article.

The day before yesterday, we defeated the mafia state—I hope each of us played some part in that. Today, our task is to rebuild, within a deeply contaminated society, a mode of thinking aligned with the true Hungarian national interest, and to fully separate it from the service of one of the wealthiest political dynasties in the world. This is the shared mission of that part of the nation which engages professionally with foreign policy and international relations. At the same time, we must ensure that these emerging doctrines do not remain confined within an ivory tower.

The country-destroying rule of the Russian-aligned party-state has come to an end. It is the task of economic experts to restore the budget; it is our task to present alternatives in foreign policy thinking.

I believe my Bulgakov era has come to an end.

MAGYAR

„A vereség átélése egyúttal a győzelem átélése is… saját folytonosságunk ellenállt az élet és az idő áramlásának.”

Carl Jung

A csata a parlamentért véget ért, a háború az ország lelkéért most kezdődik el.

Életem egyik legnehezebb napja volt, mikor közzétettem az Európai Unióban soha nem látott orosz műveletekről szóló összefoglalómat, kockára téve a megélhetésemet és emberi kapcsolataim jelentékeny részét egyaránt. A műveleti terület azonban ezúttal nem egy távoli vidéken volt, Grúziában vagy Moldovában, amelyről jó cikkeket és elemzéseket lehet publikálni, hanem itt, a szülőföldemen. Ha hallgattam volna, akkor most képtelen lennék számot adni a lelkiismeretemről.

A világon semmi olyan új dolgot nem mondtam március 14-én, ami indokolta volna a körülöttem fellángoló érdeklődést. Megértettem, hogy a személyemről van szó. Sejtettem, hogy lesz érdeklődés, de eredetileg nem akartam bemenni sehová, nem vagyok különösebben jó interjúalany. Azt, hogy az érdeklődés ekkora lesz, soha nem feltételeztem volna, az adatok szerint több, mint hatszázezren látták ezt a posztot. Én ezzel szemben megszoktam, hogy írásaim egy szűk körön kívül mást nem érdekelnek. A cél eredetileg mindössze csak annyi lett volna, hogy helyretegyem lelkiismeretem, s megnézzem mik is valójában a szólásszabadság határai.

A legelkeserítőbb az volt, hogy a helyzetet általam elismert és nagyra tartott emberek nem látták, vagy nem voltak hajlandóak látni. Én még így, annak tükrében, ami történt sem haragszom az oroszokra, de a hazaárulást elfogadni nem vagyok képes.

Sokszor mondjuk, hogy a modern csatatér mindenütt ott van, s ez valóban így is van, mindenekfelett az elménkben. Bevallom, hogy meggyőződésem volt, hogy a Fidesztől nem lehet megszabadulni demokratikus úton és úgy véltem komolyan kell számolni azzal a lehetőséggel, hogy adott esetben egy szoros eredmény alááshatja a politikai rendszer legitimitását és az azt követő bizonytalan helyzet valóban forradalommá terebélyesedhet. A hírek az orosz hírszerzőtisztekről; a jelenetek ahogy a rendőrség rátöri az ajtót az emberekre, akik csupán a politikai véleményük kinyilvánításának szabadságával akartak élni, az hogy soha nem látott titkosszolgálati eszközökkel próbálta a hatalom megakadályozni a rendszerváltást, az általam immár évek óta nap mint nap végighallgatott önismétlő, hazug, gyűlöletkeltő és álságos információháborús elemek; a civilek elleni feketekampányok borzalmai; a tény, hogy a miniszterelnök nem egyszerűen oroszbarát propagandával mérgezi a társadalmat, hanem hogy az ország konkrétan hibrid háborús műveleti területté vált, amelynek a panelei számomra kísértetiesen ismerősek voltak a diktatúrává vált Moszkvából. Ezek mind azt mutatták a számomra, hogy lehetséges, hogy már valóban is az ötvenes évekbe, vagy a Szovjetunióba csöppentünk, s a megszabaduláshoz akár hasonló eszközökhöz lesznek kénytelenek nyúlni az emberek. Szerencsére ezzel a forgatókönyvvel nem kellett szembenéznie az én generációmnak sem. Bátor civilek, rendőrök, katonák, fiatalok és idősek, hétköznapi emberek milliói bizonyították az elmúlt hónapokban, hogy mi igenis Európában élünk. A pártállam – látva a civil ellenállás hatalmas erejét – bedobta a törölközőt, a változás békés volt.

Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy magyar diplomaták, egykori nemzetbiztonságiak, a budapesti diplomáciai karból itt állomásozó külföldiek, polgármesterek, tudósok, újságírók, régi ismerősök, barátok és idegen emberek százai biztosítottak személyesen a szolidaritásukról és a támogatásról. Olyat tapasztaltam, ami talán csak keveseknek adatik meg, ez a legszebb ajándék, amit a rendszerváltásból magammal vihetek egész életemre. Köszönöm! Tiszta szívből!

Nem szabad elfelejteni, hogy a küzdelem nem egy csatából áll, a küzdelem mindig hosszú. Az is világos: a kegyelmi pillanat mindig múló. Egy csatát elveszteni egy dolog, ahogy megnyerni is az. Sokan véreztek el ezekben a csatákban már. Nem sajátosan magyar probléma az értelmiség szellemi terheltsége, sem pedig az, hogy nehéz megtalálni az utat a néphez. Az oroszok sokat írtak erről. A narodnyikok sorsa náluk, s a népiek sorsa nálunk a tökéletes bizonyíték arra, hogy mennyire nehéz is ez az út. Állítólag Csadajev az orosz nyugatos irányzat korai képviselője első cikke publikálása után hetekre kórházba került.

Tegnapelőtt legyőztük a maffiaállamot, remélem ebben némi szerepe mindannyiunknak jutott. Ma az a feladatunk, hogy egy súlyosan szennyezett társadalomban újraalkossuk a valódi magyar nemzeti érdek szerinti gondolkodást és azt maradéktalanul leválasszuk a világ egyik leggazdagabb politikai dinasztiájának szolgálatáról. Ez közös küldetése a nemzet azon részének, aki szakmai szinten foglalkozik külpolitikával és nemzetközi kapcsolatokkal. Azonban azt semmiképpen nem engedhetjük meg, hogy ezek a kialakuló doktrínák egy elefántcsonttoronyba legyenek zárva.

Az orosz szövetséges pártállam országvesztő uralmának vége van, a gazdasági szakemberek feladata, hogy helyretegyék a költségvetést, a mi feladatunk pedig, hogy felmutassuk a külpolitikai gondolkodásban az alternatívákat.

Azt hiszem véget ért a Bulgakov-korszakom.

A helyzet tudomásulvétele és az azzal való azonosulás között éles és mély határvonal húzódik. Például az embereket érő szenvedés tényének megértése, jobb esetben, nem kell, hogy párosuljon a szenvedést okozó körülmények feltétel nélküli elfogadásával.

Oroszország és annak külpolitikája kapcsán évszázados története van annak a lózungnak, hogy ez a föld valami olyan sajátos logika szerint működik, amelynek a megértése már-már misztikus képességekkel képzelhető csak el, s ez az orosz nemzeti önképen is otthagyta problémás bélyegét. A „Russlandverstehen” az SPD enyhülési politikája miatt egy időre fogalommá vált a német nyelvben a hetvenes évek folyamán. Persze maga a gondolat jóval régebbi.

Sokak számára ismert Tyutcsev verse:

„Oroszországot, ész, el nem éred;

méter, sing sose méri fel:

külön úton jár ott az élet -

Oroszországban hinni kell!”

Ez azonban egész egyszerűen nem igaz. Az ilyetén szemlélet annak a romantikus önorientalizációnak és önegzotizálásnak a terméke, ami a magyar szellemi horizonton is gyakori, s ismerős lehet abban az országban, ahol a „tudás népe” és más bornírt közhelyek uralják a közbeszéd tekintélyes részét. Az önmagát egzotizáló kultúráról bőven írt Szilágyi Ákos kiváló tanulmányában, illetve én is ezt boncolgatom hamarosan megjelenő tudományos szakcikkemben.

Forrás: Pinterest - Pathologic

A jelen írásban ennek az „Oroszország-megértésnek” a cáfolatára vállalkozunk, ami jóval egyszerűbb, mint amilyennek első látásra tűnik, ugyanis bármely hatékony és jó modell alkalmazása automatikusan cáfolja Oroszország „rejtélyességének” mítoszát. Nem egy blogbejegyzést, hanem könyvtárakat lehetne ezzel kitölteni.

A tudományosság feladatai közé tartozik az empirikus bizonyítékok alapján olyan elméleti koncepciók kialakítása, amelyek a konkrét esetekre jól vonatkoztathatóak. „Oroszország külpolitikája: változás és folytonosság a nemzeti identitásban” c. munkájában Andrei P. Tsygankov az orosz külpolitika posztszovjet alakulását a nemzeti érdek egymással vetélkedő értelmezési horizontjai mentén rendezi el. E megközelítés fényében az 1991 és 2022 közötti időszak nem írható le egyetlen, lineáris fejlődési ívként, amely egy „nyugatbarát és demokratikus” berendezkedéstől szükségszerűen vezetne el egy „nyugatellenes és birodalmi” logikához.

Tsygankov tudatos távolságot tart a nemzetközi kapcsolatok elméletének bevett sémáitól. A hiba szerinte a realista megközelítésben az, hogy a liberális fordulatok – például Mihail Gorbacsov politikája – pusztán taktikai visszahúzódásként ragadhatók meg, miközben a liberális irányzatok a konzervatív fordulatokat – így Vlagyimir Putyin hatalomgyakorlását – irracionális kisiklásként hajlamosak értelmezni. Ily módon a klasszikus elméleti keretek nem képesek kellő mélységben feltárni a külpolitikai változások belső logikáját.

A nemzeti érdek fogalma nem tekinthető rögzített, objektív adottságnak; sokkal inkább egy dinamikus konstrukció, amely a társadalmi és politikai közösségek (egyébként mindenekfelett a tőkés elit) által létrehozott identitásvíziók felemelkedésével és hanyatlásával együtt formálódik.

Mivel az orosz nemzeti identitást a belső politikai küzdelmek és a Nyugattal való interakciók egyaránt formálták, ezért a fő külpolitikai fejlődési ív a különböző identitáskoalíciók (nyugatosok, technokrata etatisták, „civilizációisták”) harcaként értelmezendő a nemzeti érdek definíciójáért.

Tsygankov periodizációja alapján az alábbi korszakokat különíthetjük el az orosz külpolitikai gondolkodás történetében a Szovjetunió széthullásának kezdeti szakaszától.

Subscribe now

1. Gorbacsov – „Új gondolkodás” (1985–1991)

2. Nyugati integráció (korai Jelcin–Kozirjev, 1991–1993 körül)

3. Nagyhatalmi kiegyensúlyozás (késői Jelcin–Primakov, kb. 1993–1999)

4. Pragmatikus együttműködés (korai Putyin, 2000–2007)

5. Nagyhatalmi asszertivitás (Putyin 2007-től)

6. Medvegyev alatti technokratikus újranyitás (2008–2011)

7. Putyin visszatérése utáni civilizációs, neoimperialista fordulat (2012 után)

Orosz nézőpontból vizsgálva a helyzetet megvilágító erejű az Alekszej Bogaturov monográfiája „Nemzetközi kapcsolatok és Oroszország külpolitikája” címen, ami arra a felismerésre vezet, hogy az orosz külpolitikai asszertivitás – különösen 2007-et követően – értelmezhető egyfajta válaszként arra a nyugati törekvésre, amely Oroszországot egy korlátozott mozgásterű, „irányított” partner szerepébe kívánta illeszteni a nemzetközi rendben. Be kell látnia mindenkinek, hogy Oroszország antagonizálásában igenis nagyon komoly szerepe volt az Egyesült Államok rendkívül problémás poszthidegháborús stratégiai logikájának.

Az orosz politikai elit értelmezésében a saját, jelen stratégiai önmeghatározás a szuverenitás teljességének visszaszerzésére irányuló törekvésként jelenik meg, egy olyan nemzetközi közegben, amelyet alapvetően bizalmatlanság és fenyegetettségérzet hat át. A percepionált világ ellenséges volt, s a percepció addig fertőzte az orosz elmét, amíg a világ valóban hallatlanul ellenséges nem lett. Ukrajna nyugatos fordulata maximálisan Moszkva baklövéseinek köszönhető, nem a „Nyugat” ármánykodásának, de erről egy későbbi (eseménytörténeti és nem elméleti) írásban érdemes szólni.

Abból, hogy megértjük milyen objektív tényezők és súlyos nyugati baklövések járultak hozzá, hogy az orosz stratégiai cél a minket védő kollektív védőernyő szétzilálása lett, még nem következik az, hogy ezzel az orosz céllal egyetértsünk, pláne az, hogy ezt aktívan támogassuk.

Attól még, hogy valaki „megérti” Oroszországot, még nem következik az, hogy hazaáruló lesz, azonban, ha ez a megértés támogatássá, sőt cselekvéssé válik ott komolyan elkezd rezegni a léc.

Share

Ha szeretnél segíteni akkor kérlek iratkozz fel ennek a Substacknek a fizetős változatára. Minden adomány most nagy segítséget jelent!

ENGLISH

“Understanding Russia” – Russlandverstehen

Clichés in International Relations II.

Understanding is not the same as acceptance. There is a sharp and profound line between acknowledging a situation and identifying with it. To comprehend the reality of human suffering does not, in a better case, require the unconditional acceptance of the conditions that produce that suffering.

Subscribe now

In the case of Russia and its foreign policy, there is a centuries-old slogan suggesting that this land operates according to a peculiar logic, the comprehension of which can almost only be imagined as requiring quasi-mystical abilities. This notion has left a problematic imprint on Russian national self-perception as well. The concept of Russlandverstehen became a term in the German language during the 1970s, largely due to the détente policy of the Social Democratic Party of Germany. The idea itself, however, is far older.

Many are familiar with the poem by Fyodor Tyutchev:

“Russia cannot be grasped by reason;

no yardstick can measure her:

her life proceeds along a separate path—

in Russia, one must believe.”

This, however, is simply not true. Such a perspective is the product of a romantic self-orientalization and self-exoticization—an attitude that is also familiar on the Hungarian intellectual horizon, in a country where clichés about being a “nation of knowledge” and similar banalities shape a considerable portion of public discourse. The dynamics of self-exoticizing cultures have been thoroughly examined by Ákos Szilágyi in an excellent study, and I myself address this phenomenon in an upcoming academic article.

The present essay undertakes to refute this notion of “understanding Russia.” This task is far simpler than it might appear at first glance: the successful application of any effective analytical model automatically dispels the myth of Russia’s “mysteriousness.” Entire libraries could be filled with such work.

Among the core tasks of scholarship is the construction of theoretical concepts, grounded in empirical evidence, that can be meaningfully applied to concrete cases. In his work Russia’s Foreign Policy: Change and Continuity in National Identity, Andrei P. Tsygankov organizes the post-Soviet evolution of Russian foreign policy along competing interpretive horizons of the national interest. From this perspective, the period between 1991 and 2022 cannot be described as a single, linear trajectory moving inevitably from a “pro-Western and democratic” system toward an “anti-Western and imperial” logic.

Tsygankov maintains a deliberate distance from the conventional frameworks of international relations theory. In his view, the flaw of realism lies in its tendency to interpret liberal turns—such as the policies of Mikhail Gorbachev—as mere tactical retreats, while liberal approaches tend to view conservative turns—such as the exercise of power under Vladimir Putin—as irrational deviations. In this way, classical theoretical frameworks fail to grasp the internal logic of foreign policy change in sufficient depth.

The concept of the national interest cannot be treated as a fixed, objective given; it is far better understood as a dynamic construct, shaped by the rise and decline of identity visions produced by social and political communities—above all, by the capitalist elite.

Since Russian national identity has been shaped both by internal political struggles and by interactions with the West, the main trajectory of foreign policy development can be interpreted as a contest among different identity coalitions—Westernizers, technocratic statists, and “civilizationalists”—over the definition of the national interest.

Based on Tsygankov’s periodization, the following phases can be distinguished in the history of Russian foreign policy thinking since the initial stage of the Soviet Union’s collapse:

Gorbachev – “New Thinking” (1985–1991)

Western integration (early Yeltsin–Kozyrev, roughly 1991–1993)

Great-power balancing (late Yeltsin–Primakov, approx. 1993–1999)

Pragmatic cooperation (early Putin, 2000–2007)

Great-power assertiveness (Putin from 2007)

Technocratic reopening under Dmitry Medvedev (2008–2011)

Civilizational, neo-imperial turn after Putin’s return (post-2012)

From a Russian perspective, the volume by Aleksei Bogaturov, International Relations and Russia’s Foreign Policy, is particularly illuminating. It suggests that Russian foreign policy assertiveness—especially after 2007—can be interpreted as a response to Western efforts to integrate Russia into the international order as a constrained, “managed” partner. It must be acknowledged that the deeply problematic post–Cold War strategic logic of the United States played a significant role in the antagonization of Russia.

Within the interpretation of the Russian political elite, the current strategic self-definition appears as an effort to restore the fullness of sovereignty in an international environment permeated by distrust and a sense of threat. The perceived world was hostile, and this perception gradually shaped the Russian mindset until the world itself became profoundly hostile. Ukraine’s Western turn is primarily the result of Moscow’s own miscalculations, rather than Western intrigue—though this is best addressed in a later, event-focused rather than theoretical analysis.

From the fact that we understand which objective factors and serious Western missteps contributed to the emergence of a Russian strategic goal aimed at dismantling the collective security umbrella that protects us, it does not follow that we must agree with this objective—let alone actively support it.

Understanding Russia does not make one a traitor. Yet when such understanding transforms into support, and even into action, the boundary begins to tremble in a very serious way.

Subscribe now

If you would like to support my work, please consider subscribing to the paid version of this Substack. Every contribution is of great help at this moment.

Az elmúlt hetekben a nemzetközi sajtóban is megjelentek olyan hírek – a Washington Post és korábban a Financial Times közlései –, amelyek állítólagos orosz tervekről, illetve hírszerzői tevékenységről számolnak be Magyarországon. Ezek az értesülések figyelemre méltóak, ugyanakkor a kézzelfogható bizonyítékok köre korlátozott. A helyzet bizonyos tekintetben emlékeztet a történeti példákra, mindenekelőtt a Zinovjev-távirat ügyére, ahol a brit hírszerzés szovjetellenes fikciókat dolgozott ki az angliai választások befolyásolására, kihasználva a szovjet felforgatótevékenység miatti bizalomvesztést Moszkvával szemben.

Érdemes egy lépéssel mélyebbre menni. Az alábbiakban egy olyan dokumentumot mutatok be, amely az orosz Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) hivatalos felületén jelent meg és amely a hazai sajtóban egy korábban széles körben idézett Tisza-párttal kapcsolatos orosz hírszerzési közlemény, valamint a Magyarország ellen irányuló pszichológiai művelet (PSYOP) egyik alapjául is szolgált. E forrás különös értéke abban rejlik, hogy belülről enged betekintést abba a gondolkodásmódba, amelyben ezek a műveletek megszületnek.

Az alábbiakban kritikailag szétszedjük ezt a jelentést:

A jelentés azzal az állítással kezdődik, hogy az Európai Unió vezetése „kész intézkedéseket hozni” a magyar vezetés „eltávolítására”. A dokumentum később hozzáteszi, hogy „jelentős pénzügyi, adminisztratív, médiabeli és lobbierőforrások mozgósítása zajlik” a kívánt eredmény elérése érdekében.

Ez a világkép ugyanazt a logikát alkalmazza ránk, mint amely Oroszországra érvényes. A szereplők mindig azonosíthatók, az eszközök könnyen felismerhetők, a célok teljesen világosak. Graeme P. Herd „Az orosz stratégiai viselkedés értelmezése” c. művében ezt a gondolkodásmódot sajátos szerkezetként írja le. Elemzése szerint a történeti tapasztalat és önkép, a hírszerzési-operatív logika, valamint az állami működés egysége alakítja a döntéshozatalt Oroszországban; ennek eredményeként a politika számukra minden esetben ilyen (hírszerzési) műveletek sorozataként jelenik meg. A mellékelt jelentést ebben a logikában érdemes értelmezni.

Az orosz állambiztonsági világképben a hatalom csak központosított, a cselekvés csak irányított lehet. Nincs más út. A politikai változás szervezett folyamat, amelyet erőforrások és hálózatok tartanak fenn. A jelentés külön hangsúlyozza, hogy az ukrán fél is „aktívan bekapcsolódott” a magyar kormány leváltására irányuló kampányba, azzal a céllal, hogy különböző eszközökkel „destabilizálja a helyzetet”. Itt jut el ez a rendszer arra a pontra, ahol feszültségbe kerül a valóság más lehetséges formáival. Mielőtt kritika érne, meg kell jegyezni, hogy valóban történtek barátságtalan lépések Ukrajna részéről Magyarországgal szemben; ez tény, és az, hogy „ki kezdte”, olyan gyermeteg kérdés, amelyre itt nem kívánok válaszolni. Akinek van diplomáciai érzéke, annak most a feszültség csökkentéséről és az eszkaláció mérsékléséről kellene beszélnie. Egy másik kritikai irány elébe menve azt is megjegyezném, hogy az ellenzék vezetője — csakúgy, mint a kormánypárti EP-képviselők — az Európai Parlamenttől kapja a fizetését. A „brüsszeli pénz” vádjából ezen túl semmi több nem igazolható.

Vannak kultúrák — sőt, a legtöbb kultúra így működik —, amelyekben a politikai folyamatok nem központosított irányítás mentén szerveződnek. Az ilyen rendszerekben az egyének döntései, a helyi közösségek dinamikája, egyéb társadalmi és gazdasági tényezők, valamint a spontán módon kialakuló ellenállás alakítja az eseményeket. A politikai tér a valóságban sokszereplős folyamat, amelyben az irányok folyamatosan alakulnak. Ez a különbség nem csupán elméleti. Az a döntés, amely országunk sorsát meghatározza majd, nem egyetlen központból érkezik; milliónyi egyéni mérlegelés eredményeként áll össze. A társadalmi ellenállás belső tapasztalatokból, helyi konfliktusokból és megélt közös valóságokból épül fel; azt nem egy előre megírt forgatókönyv fogja alakítani.

A mellékelt jelentés világában ez a dimenzió háttérbe szorul, sőt értelmezhetetlen. Ebben az összeesküvéses gondolkodásmódban a világ átláthatóbbá válik, ugyanakkor elveszíti azt a rétegét, amelyben a szabadság és az organikus folyamatok a meghatározóak. Ez az a pont, ahol a páratlan orosz erő, a figyelemre méltó intelligencia és a mesteri szakértelem szerkezeti korlátba ütközik.

A rendszer képes lehet arra, hogy hatékonyan azonosítsa a szervezett cselekvést, pontosan írja le az erőforrások mozgását és nagyfokú magabiztossággal értelmezze a politikai folyamatokat. Ugyanakkor amikor olyan térrel találkozik, amelyben a jelentésben használt kategóriák csak részben felelnek meg a valóságnak, nehézségbe ütközik. Ez történt az úgynevezett „színes forradalmak” esetében is és részben e mentális korlát miatt veszíti most el Oroszország a birodalmát, erről a folyamatról pedig korábban már részletesen írtam itt és itt. Ebben az összefüggésben a hazánk ellen folyó pszichológiai művelet sajátos jelentést nyer, az orosz hírszerzők nem csak befolyásolnak azzal, hogy olyan közleményeket adnak a honlapjukon amilyeneket; ezeket a dolgokat ők maradéktalanul el is hiszik.

Érdekes dolog, hogy nemzetbiztonsági jelentést emlegetnek vezető kormánytagok arról, hogy a Tisza pártot a németek és „Brüsszel” pénzelik. Feltételezem nem én vagyok az interneten az egyetlen, aki megtalálta a fenti orosz jelentést. Nyilván erről a jelentésről, beszámoltak a kormány számára, ugyanis időben ez az egyértelmű elsődleges forrás, az állítólagos „brüsszeli” és „német” pénzről. Remélem a kormánynak jelentő személy az enyémhez hasonló szövegkritikával nézi ezeket az információkat.

A kérdés így válik kézzelfoghatóvá: mi történik akkor, amikor ez a szovjet típusú gondolkodási modell olyan társadalmi közeggel találkozik, amelyben az emberek saját tapasztalataik alapján hoznak döntéseket és ahol az ellenállás nem központi utasítás nyomán, hanem belső indíttatásból szerveződik?

E találkozások rajzolják ki az orosz stratégiai gondolkodás valódi határait.

Erről sokat beszélt Buda Péter nemzetbiztonsági szakértő is. A beszélgetés vele ennek kapcsán itt megtekinthető, ill. ajánlom Péter blogját Substack-en. Ajánlom továbbá az Ukrajnával kapcsolatos orosz hibrid hadviselés és pszichológiai műveletek kapcsán Peter Pomarentsev „Ez nem propaganda” című angol nyelvű művét.

Ha szeretnél segíteni akkor kérlek iratkozz fel ennek a Substacknek a fizetős változatára. Minden adomány most nagy segítséget jelent!

ENGLISH

In a recent article, I presented in detail the instruments through which Russian influence operations are conducted in Hungary. Here I will only briefly refer to this multifaceted picture: diplomatic pressure, intelligence activity, cyberattacks, operations in the media space, and mutually reinforcing waves of information. Yet all of this is merely the surface.

In recent weeks, reports have also appeared in the international press—most notably in The Washington Post and earlier in the Financial Times—describing alleged Russian plans and intelligence activities in Hungary. These accounts are noteworthy; at the same time, the body of tangible evidence remains limited. In certain respects, the situation recalls historical precedents, above all the case of the Zinoviev Letter, in which British intelligence produced anti-Soviet fabrications to influence elections in the United Kingdom, exploiting the erosion of trust toward Moscow due to fears of subversive Soviet activity.

Subscribe now

It is worth going one step deeper. Many have asked for concrete evidence. Below, I present a document published on the official platform of the Foreign Intelligence Service of Russia, which also served as a basis for a widely cited Russian intelligence statement in the Hungarian press, as well as for one of the psychological operations (PSYOP) directed against Hungary. The particular value of this source lies in the fact that it offers an internal glimpse into the mode of thinking within which such operations are conceived.

What follows is a critical deconstruction of this report.

The document opens with the claim that the leadership of the European Union is “ready to take measures” to “remove” the Hungarian leadership. It later adds that “significant financial, administrative, media, and lobbying resources are being mobilized” in order to achieve the desired outcome.

This worldview applies to us the same logic that it applies to Russia itself. Actors are always identifiable, instruments easily recognizable, and objectives entirely clear. In his work on Russian strategic behavior, Graeme P. Herd describes this mode of thinking as a distinctive structure. According to his analysis, decision-making in Russia is shaped by the unity of historical experience and self-image, intelligence-operational logic, and the functioning of the state; as a result, politics appears to them as a sequence of such (intelligence) operations in every instance. The attached report is best interpreted within this logic.

Within the Russian state-security worldview, power can only be centralized, and action can only be directed. There is no alternative path. Political change is understood as an organized process sustained by resources and networks. The report places particular emphasis on the claim that the Ukrainian side has also “actively engaged” in efforts to remove the Hungarian government, with the aim of “destabilizing the situation” through various means. At this point, the system reaches a tension with other possible forms of reality. Before criticism arises, it must be noted that unfriendly steps have indeed been taken by Ukraine toward Hungary; this is a fact, and the question of “who started it” is of a kind I will not address here. Those with diplomatic sensibility should be speaking about reducing tensions and limiting escalation. Anticipating another line of critique, I would also note that the leader of the opposition—like the governing party’s Members of the European Parliament—receives his salary from the European Parliament. Beyond this, nothing further can be substantiated from the accusation of “Brussels money.”

There are cultures—in fact, most cultures operate this way—in which political processes are not organized along lines of centralized control. In such systems, individual decisions, the dynamics of local communities, broader social and economic factors, and spontaneously emerging forms of resistance shape events. Political space, in reality, is a multi-actor process in which directions are constantly evolving. This difference is not merely theoretical. The decision that will ultimately determine the fate of our country will not arrive from a single center; it will emerge from millions of individual judgments. Social resistance is built from lived experience, local conflicts, and shared realities—it will not be shaped by a pre-written script.

In the world of the report, this dimension recedes into the background—indeed, it becomes unintelligible. Within this conspiratorial mode of thinking, the world becomes more transparent, yet it loses the layer in which freedom and organic processes are decisive. This is the point at which remarkable Russian strength, notable intelligence, and masterful expertise encounter a structural limit.

The system may be capable of effectively identifying organized action, precisely describing the movement of resources, and interpreting political processes with a high degree of confidence. Yet when it encounters a space in which the categories it employs correspond only partially to reality, it runs into difficulty. This was also the case with the so-called “color revolutions,” and it is in part due to this mental limitation that Russia is now losing its empire—a process I have discussed in detail elsewhere. In this context, the psychological operation directed against Hungary takes on a particular meaning: Russian intelligence officers do not merely influence by publishing such statements on their official platforms—they also fully believe in them.

It is a curious development that leading members of the government refer to a national security report claiming that the Tisza Party is financed by Germany and “Brussels.” I assume I am not the only person on the internet who has found the aforementioned Russian report. It is reasonable to assume that this document has been reported to the government, as it constitutes the primary source for the alleged “Brussels” and “German” funding. One can only hope that those briefing the government approach such information with a level of textual criticism similar to that applied here.

The question thus becomes tangible: what happens when this Soviet-type model of thinking encounters a social environment in which individuals make decisions based on their own experiences, and where resistance emerges from internal motivation rather than central instruction?

It is these encounters that delineate the real limits of Russian strategic thinking.

Péter Buda has spoken extensively about this as well; his discussion on the subject is available, and I also recommend his Substack blog. In addition, for Russian hybrid warfare and psychological operations in relation to Ukraine, I recommend Peter Pomerantsev’s book This Is Not Propaganda.

Subscribe now

If you would like to support my work, please consider subscribing to the paid version of this Substack. Every contribution is of great help at this moment.

A kép forrása: Pinterest - Pathologic 3.

Az ATV március 16-i Aktuál című műsorában Slanger Márton arról beszélt, hogy elismeri ugyan az orosz jelenlétet, ám nem tartja erősnek azokat a dimenziókat az orosz beavatkozás kapcsán, amelyeket említettem. Kíváncsi lennék, hogy milyen szempontokkal egészítené ki Slanger úr az elemzésemet.

Ugyanebben a műsorban egy „újságíró” szerint az orosz narratíva nem jelenik meg Magyarországon. A narratívák jelenléte nem kizárólag direkt formában mérhető. A közvetett tematizáció, a hangsúlyeltolás és a visszatérő értelmezési keretek, vagy információk elhintése ugyanúgy a hatás részei, ezeket a szempontokat a folyamatok irányítói is figyelembe veszik. A magyar eset sajátossága a diplomáciai, médiatéri és hírszerzési elemek egymást erősítő jelenléte. Nem egyetlen eszköz súlya, hanem az összkép szerkezete a meghatározó. A kérdés nem az, hogy szó szerint megjelenik-e egy adott állítás, hanem hogy milyen értelmezési mező alakul ki. Grúziában nagyon hasonló – indirekt – módon működnek az orosz pszichológiai műveletek. A pszichológiai műveletekről szeretném ajánlani ennek a kollegának a Jurij Bezmenov volt KGB tiszttel készült interjút, amely rávilágít ezeknek a műveleteknek a különböző dimenzióira, valamint a 2014 utáni eddigi orosz beavatkozásokról szóló bibliográfiát, amit ennek a cikknek a végén helyeztem el. (Ez nem teljeskörű, ugyanis a témával könyvtárakat lehetne megtölteni.) Ez az „újságíró” arról is beszélt, hogy „bizonyítást nyert” a 2019-es Mueller-jelentés által, hogy 2016-ban, nem történt orosz beavatkozás az amerikai választásokba.

Azonban az általa idézni vélt dokumentum így kezdődik:

„Az orosz kormány átfogó és rendszerszintű módon avatkozott be a 2016-os elnökválasztásba.”

Szeretném jelezni minden olvasónak, hogy az ún. valóságban a dokumentum az első oldalon bizonyítja a rendkívüli orosz beavatkozást az amerikai választásba. A témában ajánlom a jelentés mellett a kicsit olvasmányosabb Orosz rulett: Putyin Amerika elleni háborújának és Donald Trump megválasztásának belső története c. könyvet angolul, és a Láthatatlan háború c. magyarul is megjelent kötetet. Összehasonlításra ajánlom az orosz beavatkozások témájában azokat az írásokat is, amiket a konzervatív Heritage Foundation levelezőlistájáról osztottak meg velem korábban a moldovai és a grúziai orosz beavatkozásról.

Subscribe now

Gáspár András az ATV Start c. műsorában úgy fogalmazott, hogy ez nem feltétlenül a leglátványosabb választási beavatkozás Európában. Ebben nem értünk egyet, ugyanakkor köszönöm, hogy elismerte a szakmai felkészültségemet.

Több kritika érte azt, hogy az ukrán és „nyugati” befolyásolást nem hangsúlyozom kellően. Ezek részben jogos észrevételek. A nyomásgyakorlás ezen formái is léteznek. Ugyanakkor továbbra is nyitott kérdés számomra, hogy bemutatható-e az oroszhoz mérhető intenzitású és szervezettségű művelet más szereplők részéről hazánkban, vagy az EU-n belül. Ha igen, annak feltárása fontos lenne. Álláspontom szerint különbséget kell tenni a politikai támogatás és a hibrid műveleti környezet kialakítása között. A Washington Post „Gamechanger” jelentéséről és a Financial Times GRU-tisztekről szóló értesülései kapcsán is indokolt az óvatosság; jelenleg nehezen megítélhető a hitelessége ezeknek az információknak (nemrég írtam a Zinovjev-táviratról). Azt is fontos megjegyezni, hogy a „Nyugat” történelme folyamán számos esetben idegenített el kisebb, regionális hatalmakat magától és történtek súlyos beavatkozások, illetve emberiség elleni bűncselekmények ebből a blokkból is. A nyugati szolgálatok ellentmondásos műveleteiről tájékozódásképp mindenki számára ajánlom David Talbot-tól „Az ördög sakktáblája” c. művet.

Magyar állampolgárként Ukrajna és a nyugati kapcsolatok kontextusában is jóval fontosabb a belpolitikai felelősség, ahogyan az orosz esetben is.

Csak néhány kérdés:

1, Négy év elegendő idő lett volna az alternatív megoldások kialakítására energiaügyben. Olyanokra, amik nem konkrét háborús zónán mennek keresztül. Ennek hiánya stratégiai tervezési problémára utal. Miért nincs ma működő megoldás?

2, Háborús környezetben az államok prioritásai szűkülnek. A politikai viszonyok közvetlen hatással vannak az együttműködés szintjére. Az ukránellenes elemeket kérdezem, egy pillanatra kívül tekintve a saját nézőpontunkon: önök segítenének Zelenszkij helyében a magyar választások idején?

3, „Szerződésünk van róla.” A jogi érvelés csak akkor hatékony, ha mögötte politikai és szövetségi támogatás áll. Ennek hiánya csökkenti az érvényesíthetőséget. Ha pedig ilyen nincs, akkor kérdezem én, hogy milyen alapon érhető el a kényszerítés? Kinek a felelőssége, hogy a magyar kormány álláspontja nem talál érdemi támogatásra sem az EU-ban, sem az Egyesült Államokban?

4, Amennyiben itt „nyugati” műveletek zajlanak érdemes feltenni a kérdést: mi provokáltak a szövetségeseket odáig, hogy ilyesmiket tegyenek? Mi továbbá az a reális diplomáciai vagy politikai lépés, amely pl. a kőolajvezeték helyreállításához és az uniós forrásokhoz való hozzáféréshez vezetne?

Diplomáciai megoldás csak olyan térben képzelhető el, ahol a felek minimális bizalommal rendelkeznek egymás iránt. Az nem ukránpártiság, hogy azt mondjuk, hogy márpedig itt tárgyalásos megoldásra és józanságra lett volna szükség, nem további eszkalációs ciklusra, majd könyörgésre Kijevben és az EU intézményeiben.

Nem kívánok az ukrán nemzeti lobogóba öltözködni. A nyelvtörvény, a Turul-szobor eltávolítása, a miniszterelnök megfenyegetése mind bizonyítják az ukrán külpolitika minimum változó (de inkább alacsony) minőségét. Ennek a relációnak a rendbetételéhez realizmusra és komoly szakértelemre van szükség. Azt azonban nehéz értelmezni, miként illeszkedik a realista külpolitikába egy olyan lépés, amikor a TEK egy – mindkét fél által legálisnak elismert – banki szállítmányt állít meg, elfogja a személyzetet, majd vádemelés nélkül elengedi őket. Ez se nem a béke, se nem az erő útja. Egy éve még azzal szédítették a magyar társadalmat, hogy itt lesz a békeszerződés aláírása, olyan diplomáciai tudásbázis van itt.

Nem lett, ezek után pedig itt biztosan nem lesz. Valódi megállapodáshoz semleges terep kell – erre az arab világ objektíve alkalmasabb környezetet kínál.

Aki értette az ezt megelőző cikkemet, remélem az azt is belátja, hogy a Belaruszban 2020-ban és nálunk ’56-ban megvalósult forgatókönyv ma kizárt. Ennek oka egyrészt az, hogy az orosz határok és Magyarország között ott van Ukrajna – függetlenül attól, ki mit gondol ennek az országnak a vezetéséről; másrészt az, hogy az EU és a NATO részei vagyunk. Ezt a keretet a kormányfő a posztom publikálása óta 2026. március 17-én nyíltan megkérdőjelezte.

A kérdéseket tovább lehetne folytatni, de ez a munka inkább újságírói természetű.

Subscribe now

Ha szeretnéd segíteni a munkámat kérlek iratkozz fel a blogom az előfizetéses változatára, most minden adomány rengeteget számít!

ENGLISH

My most recent article generated significant media attention. More than twenty-five pieces engaged with it, it was discussed in television programs, and it was even mentioned in Romanian and English-language media. I now have the opportunity to respond to the criticisms that have been raised.

In the March 16 broadcast of ATV’s Aktuál, Márton Slanger acknowledged the Russian presence, yet argued that the dimensions of Russian interference I outlined were not particularly strong. I would be interested to see which criteria Mr. Slanger would add to complement my analysis.

Subscribe now

In the same program, a “journalist” claimed that the Russian narrative is not present in Hungary. The presence of narratives cannot be measured solely in direct form. Indirect agenda-setting, shifts in emphasis, recurring interpretive frames, or the seeding of information are all part of the impact—and those directing such processes take these dimensions into account. The Hungarian case is defined by the mutually reinforcing presence of diplomatic, media, and intelligence elements. It is not the weight of a single instrument that matters, but the structure of the whole. The question is not whether a given claim appears verbatim, but what kind of interpretive field takes shape. In Georgia, Russian psychological operations function in a very similar—indirect—manner. On this subject, I would recommend to that colleague the interview with former KGB officer Yuri Bezmenov, which sheds light on the various dimensions of such operations, as well as the bibliography on Russian interventions since 2014 that I have included at the end of this article. (It is far from exhaustive; entire libraries could be filled on the subject.) This same “journalist” also claimed that the 2019 Mueller Report had “proven” that no Russian interference took place in the 2016 U.S. election.

Yet the very document he purported to cite begins as follows:

“The Russian government interfered in the 2016 presidential election in sweeping and systematic fashion.”

I would like to note for all readers that, in what we might call reality, the document establishes extraordinary Russian interference on its very first page. Beyond the report itself, I recommend the more accessible Russian Roulette: The Inside Story of Putin’s War on America and the Election of Donald Trump, as well as the volume Invisible War, available in Hungarian. For comparison, I would also point to analyses of Russian interference in Moldova and Georgia that were previously shared with me from the mailing list of the conservative Heritage Foundation.

In ATV’s Start program, András Gáspár remarked that this may not be the most spectacular case of electoral interference in Europe. On this point, we disagree; nonetheless, I appreciate his acknowledgment of my professional preparedness.

Several criticisms addressed my insufficient emphasis on Ukrainian and “Western” influence. These are, in part, valid observations. Such forms of pressure do exist. At the same time, it remains an open question whether an operation of comparable intensity and organization to the Russian one can be demonstrated on the part of other actors in Hungary or within the European Union. If so, its examination would be essential. In my view, a distinction must be drawn between political support and the construction of a hybrid operational environment. Caution is also warranted regarding the Washington Post’s “Gamechanger” report and the Financial Times’ reporting on GRU officers; at present, the credibility of these claims is difficult to assess (I have recently written about the Zinoviev Letter in this context). It is also worth recalling that throughout its history, the “West” has repeatedly alienated smaller regional powers and has itself been responsible for serious interventions and crimes against humanity. For a broader perspective on the controversial operations of Western intelligence services, I recommend David Talbot’s The Devil’s Chessboard.

As a Hungarian citizen, I consider domestic political responsibility to be far more significant in the context of both Ukraine and Western relations—just as it is in the Russian case.

A few questions follow:

1. Four years would have been sufficient to develop alternative solutions in the field of energy—solutions that do not pass through an active war zone. The absence of such alternatives points to a problem of strategic planning. Why is there no functioning solution today?

2. In a wartime environment, state priorities narrow. Political relations directly affect the level of cooperation. To those advancing anti-Ukrainian positions, I ask—if only for a moment stepping outside our own perspective: in Zelensky’s place, would you assist during Hungarian elections?

3. “We have a treaty.” Legal arguments are effective only when backed by political and alliance support. In its absence, enforceability diminishes. If such support is lacking, on what basis can coercion be achieved? Whose responsibility is it that the Hungarian government’s position finds no meaningful backing either within the EU or in the United States?

4. If “Western” operations are indeed taking place, it is worth asking: what provoked allies to act in such a way? And what realistic diplomatic or political steps would lead, for example, to the restoration of the oil pipeline and access to EU funds?

Diplomatic solutions can only emerge in a space where the parties retain at least minimal trust in one another. It is not a pro-Ukrainian stance to argue that what was needed here was negotiation and sobriety, rather than an additional cycle of escalation followed by appeals in Kyiv and within EU institutions.

I have no intention of wrapping myself in the Ukrainian national flag. The language law, the removal of the Turul statue, and the threats directed at the prime minister all point to a fluctuating—if not outright low—quality in Ukrainian foreign policy. Restoring this relationship requires realism and serious expertise. At the same time, it is difficult to interpret how a move such as the interception of a bank shipment—recognized as legal by both parties—by Hungary’s Counter Terrorism Centre, the detention of its personnel, and their subsequent release without charges fits into a realist foreign policy framework. This is neither the path of peace nor that of strength. A year ago, Hungarian society was led to believe that the signing of a peace agreement would take place here, supported by a formidable diplomatic knowledge base.

It did not—and under these circumstances, it certainly will not. A genuine agreement requires neutral ground; in this respect, the Arab world offers, objectively, a more suitable environment.

Those who understood my previous article will, I hope, also recognize that the scenarios seen in Belarus in 2020 and in Hungary in 1956 are excluded today. One reason is geographical: Ukraine lies between Russia and Hungary, regardless of what one thinks of its leadership. The other is institutional: we are members of both the EU and NATO. This framework was openly questioned by the prime minister on March 17, 2026, following the publication of my post.

The questions could be extended further, yet this is already work of a more journalistic nature.

If you would like to support my work, please consider subscribing to the paid version of my blog—at present, every contribution matters.

További ajánlott olvasmányok

Bieber, F., & Tzifakis, N. (2025). Foreign influence challenges: Corrosive capital and disinformation in the Western Balkans. Journal of Balkan and Near Eastern Studies.

Burmester, I. (2026). The role of external interference in the politicisation of EU integration: Evidence from Moldova. Journal of European Public Policy.

Delcour, L., & Wolczuk, K. (2024). Hybrid regimes and foreign interference in the Eastern neighbourhood. East European Politics.

Flachenecker, P., et al. (2025). Anticipating foreign malign influence in EU candidate countries. REUNIR Working Paper Series.

Gheciu, A., & Wohlforth, W. (2023). Information warfare laboratories: Comparing Russian disinformation operations in Romania. Connections: The Quarterly Journal.

Karášková, I., & Bērziņa-Čerenkova, U. A. (2023). Foreign electoral interference affecting EU democratic processes. European Parliament Study.

Longhurst, K. (2024). From neighbour to member: Assessing Moldova’s EU membership perspectives. Intersections. East European Journal of Society and Politics, 10(2), 1–20.

Whatever we may think about their judgment, the final outcome cannot be blamed on foreign powers. The result is ours—unless the ballots themselves are falsified. (The Romanian example, in any case, is not one I consider desirable.)

Nor would it represent a victory for Moscow if its behavior pushed the majority of voters to support candidates opposed to its interests. A victory for Soviet-style thinking would occur if, after a close election, a large part of society began to question the integrity and validity of the vote itself.

It is in the interest of the entire society that Russia’s hybrid war against Europe—intertwined with the war in Ukraine yet not identical to it—should not become another straw man within our own political thinking. Such a straw man would play the same role here that conspiracy theories about so-called “color revolutions” play elsewhere: explanations incapable of recognizing genuine social pressure emerging from below.

Just as the “chained dogs of imperialism” once had their limits, so too do the Russians. Moscow can in reality only work with social forces that already exist.

Even so, they must not be underestimated.

Russian interference in the Hungarian elections—in its scale, methods, and sophistication—is without precedent within the European Union.

The Known Dimensions of the Russian Operation

1. Diplomatic pressure.
The Russian president essentially threatened Hungary with the withdrawal of energy supplies should the country fail to elect leadership favorable to Moscow. This is a fact. Good blackmail rarely sounds like blackmail.

2. Intelligence influence operations.
Russia’s Foreign Intelligence Service publicly claimed, in an open letter, that the Tisza Party was financed by “Brussels.” The claim was made without presenting any evidence.

3. “The Three Musketeers.”
The possible involvement of Russian military intelligence officers in the influence operation has also been raised. Their precise role remains uncertain. According to anonymous sources within the Hungarian parliament’s national security committee, Hungarian services received indications pointing in this direction, though there is no confirmation that these individuals are actually present in the country.

4. Cyberattacks.
Opposition activists have been targeted by intimidation campaigns in which their personal data and home addresses were made public. This is a fact, although identifying the perpetrators remains difficult.

Even basic common sense suggests that very few actors besides Russia would have an interest in carrying out such operations. It is conceivable that certain domestic actors might benefit politically from them, yet I do not attribute the execution of these attacks to them.

There were also mass bomb threats directed at schools—a fact that required access to large quantities of school addresses. Attribution remains difficult, but one hopes that the pattern will eventually become clear.

The cyber domain also includes the well-known attack against the Hungarian Ministry of Foreign Affairs. Long before the scandal became public, it was already widely known among diplomats—I was working there at the time. What surprised us was the scale of the attack and the leadership’s response.

Previously, independent media outlets critical of the government had also suffered distributed denial-of-service attacks.

5. Mass reproduction of Russian media materials.
Certain Hungarian media outlets have repeatedly reproduced Russian press reports almost word for word, often in mirror translation. This is a fact. In some cases fragments of the original Russian text even remained in Latin transliteration. It would be amusing if it were not tragic.

6. Use of artificial intelligence.
Russian units are also employing artificial intelligence in influence operations. Identifying the perpetrators becomes even more difficult in such cases.

7. Automated account networks (bot farms).
The evidence here is weaker, yet similar networks have already been documented in Moldova and Romania.

8. Messaging through social media.
The Russian embassy has engaged in public exchanges with the opposition on social platforms, without any apparent intention of calming the situation.

9. Paid influencers.
At present this remains a circulating assumption, though precedents exist. One example is the network linked to Lauren Chen, which reportedly received hundreds of thousands of dollars from the Russian government to flood social media with pro-Russian information operations. Before her arrest she also visited Hungary, where she attended a festival.

These elements reinforce each other and point to both central coordination and local organization. According to information reported by the Financial Times, the operation is coordinated by an organization known as the Social Design Agency.

Not Propaganda—Information and Psychological Operations

Let us forget the word “propaganda” once and for all. In certain expert circles it is even shortened into casual slang—as if misleading people were something amusing.

This is not propaganda.

These are information and psychological operations.

The Broader Context

One can only wish success to the professionals of the Hungarian national security services. Their work will ensure that the next government possesses the necessary information to counter the Russian threat effectively and to hold traitors accountable.

Moscow is a beautiful city—I once lived there. The unknown Ephialteses will find it pleasant as well. There is strong suspicion that many such figures exist; the copying of Russian texts into Hungarian public media alone suggests as much—unless it is merely the result of embarrassingly incompetent editorial work.

The full picture will only emerge well after the elections. Yet even the enumeration of these so-called “active measures” raises a question:

Can anyone—any expert or researcher—name a documented influence campaign over the past thirty-six years, either in Hungary or elsewhere in the European Union, that was comparable in scale?

I do not resent the Russians. They pursue their interests. One can respect an opponent who fights a hard battle and does not hide behind cowardly silence.

Who bears responsibility for Hungary becoming a secondary theater of the Russian-Ukrainian war is not something I intend to examine in detail here.

History will do that.

One point, however, deserves to be noted. Moscow is fighting with every available tool because Budapest has, over the past four years, adopted an extremely anti-community posture that simultaneously served the objectives of the war against Ukraine and the aims of hybrid warfare against the European Union and NATO. Russia wishes to preserve this situation—almost at any cost.

As the Kremlin’s allies slip from its grasp—Venezuela, Syria, Iran—and as its relationships with former Soviet client states deteriorate, maintaining the current political clientele in power becomes a priority of Russian state security. Even lay observers should have little difficulty recognizing this.

We must remember: we are not the ultimate target. One of the primary goals of hybrid warfare is to undermine—and ultimately hollow out—the credibility of Europe’s collective defense system. That would directly affect the personal security of every Hungarian citizen.

Since the democratic transition, European unity has never been more important.

On Escalation

After the prime minister’s obviously staged telephone scene, many people have asked whether escalation is likely.

Mass arrests in the Russian style.
An assassination attempt against Péter Magyar.
A staged attack—or the appearance of one.
A mysterious Russian drone.
A Ukrainian drone.

People imagine various extraordinary scenarios.

In my view, none of them appears particularly likely.

The only somewhat credible rumors I have heard—through interior-ministry sources—concern possible police “inspections” planned for election day. Even those should not be exaggerated.

A Final Thought

Neither propaganda, intimidation, nor armies are sufficient to break a society that feels it has nothing left to lose—one whose members stand together and are prepared to resist to the very end.

The weight of a text is determined by the risk its author assumes in writing it.

The arguments above should be considered in that light.

Please share this message. It matters.

Hail to the Motherland!

MAGYAR

„Ha nem mi, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?”

A józan ítélőképességet meg kell őrizni és a külföldi beavatkozást sem szabad túlzott jelentőséggel felruházni. Azok az üzenetek, amelyek végül az urnákhoz viszik a választókat, nem Moszkvában, Kijevben vagy Washingtonban dőlnek el, és különösen nem Brüsszelben, amelynek még saját titkosszolgálata sincs. Ezek az emberek fejében születnek meg. A felelősség a választóké. Bármit gondoljunk is az ítélőképességükről, a végeredményért nem lehet külföldi hatalmat okolni. Az eredmény a miénk – amíg a szavazólapokat meg nem hamisítják. (A román példát mindenesetre nem tartom kívánatosnak.)

Moszkva számára sem jelentene győzelmet, ha viselkedése arra késztetné a választók többségét, hogy az általa támogatott jelöltek ellen szavazzanak. Győzelem lenne viszont a szovjet típusú gondolkodás számára, ha egy szoros eredmény következtében a társadalom jelentős része magának a választásnak a tisztaságát és érvényességét kezdené kétségbe vonni.

Az egész társadalom érdeke, hogy Oroszország Európa elleni hibrid háborúja – amely összefonódik az ukrajnai háborúval, ám nem azonos vele – ne váljon saját politikai gondolkodásunkban egy újabb szalmabábbá. Egy ilyen szalmabáb ugyanazt a szerepet töltené be nálunk, mint másutt az úgynevezett „színes forradalmakról” szóló összeesküvés-elméletek: olyan magyarázatok, amelyek képtelenek valódi, alulról jövő társadalmi nyomást felismerni.

Ahogyan az „imperialisták láncos kutyáinak” is megvoltak a maguk határai, úgy az oroszoknak is megvannak a korlátaik. Moszkva valójában csak azokkal a társadalmi erőkkel tud dolgozni, amelyek már léteznek.

Mindezzel együtt alábecsülni sem szabad őket.

Az orosz beavatkozás a magyar választásokba kiterjedésében, módszereiben és kifinomultságában példa nélküli az Európai Unióban.

Az orosz művelet eddig ismert dimenziói: (ha kihagyok valamit írd)

1. Diplomáciai nyomásgyakorlás.

Az orosz elnök lényegében az energiaellátás megvonásával fenyegette meg Magyarországot arra az esetre, ha az ország nem a számára kedvező vezetést választja. (Tény. A jó zsarolás az ami nem hangzik zsarolásnak.)

2. Hírszerzési befolyásolás.

Az orosz Külső Hírszerző Szolgálat nyílt levélben állította (tény), hogy a Tisza Pártot „Brüsszel” finanszírozza, bármilyen bizonyíték nélkül.

3. „A három testőr.”

A befolyásolási műveletben orosz katonai hírszerzők feltételezett részvétele is felmerült. Pontos szerepük bizonytalan. A parlament nemzetbiztonsági bizottságának névtelen forrásai szerint a magyar szolgálatok kaptak erre utaló jelzéseket, ám nincs megerősítés arról, hogy ezek a személyek ténylegesen az országban tartózkodnának. (Kevés az intel.)

4. Kibertámadások.

Ellenzéki aktivistákat megfélemlítő támadások érték, amelyek során személyes adataikat és lakcímeiket hozták nyilvánosságra. (Tény, bár az elkövetők azonosítása nehéz.)

Már némi józan ésszel is belátható, hogy az ilyen műveletekhez kevés szereplőnek fűződhet érdeke Oroszországon kívül. Elképzelhető, hogy egyes hazai szereplők politikai hasznot látnak bennük, ám a támadások végrehajtását nem tulajdonítom nekik.

Ott van az iskolák tömeges bombafenyegetése (tény), amiben az iskolák címeihez hatalmas mennyiségben hozzáfértek. Nehéz az attribúció, de remélem kirajzolódik a mintázat.

A kibertérhez tartozik a magyar Külügyminisztérium elleni ismert támadás is. A botrány nyilvánosságra kerülése előtt a diplomaták körében már köztudott volt – akkoriban én is ott dolgoztam. Csak a támadás mértékén és a vezetés reakcióján lepődtünk meg. Korábban a kormánytól független sajtóorgánumok ellen is történtek túlterheléses támadások.

5. Orosz sajtóanyagok tömeges átvétele.

A magyar média bizonyos szereplői több alkalommal szinte szó szerint átvették az orosz sajtó híreit, gyakran tükörfordításban. (Tény.) Előfordult, hogy az eredeti orosz szöveg részletei latinos átírásban benne maradtak. Mulatságos volna, ha nem lenne tragikus.

6. Mesterséges intelligencia használata.

Orosz egységek mesterséges intelligenciát is alkalmaznak befolyásolási műveletekben. Az elkövetők pontos azonosítása itt nehezebb.

7. Automatizált fiókhálózatok (botfarmok).

A bizonyítékok gyengébbek, ám hasonló hálózatok működését Moldovában és Romániában már kimutatták.

8. Közösségi médiában folytatott üzengetés.

Az orosz nagykövetség a közösségi felületeken nyilvános üzenetváltásokba bocsátkozott az ellenzékkel, a helyzet csillapítására irányuló szándék nélkül.

9. Fizetett befolyásolók, influenszerek.

Ez egyelőre csak feltételezésként kering, de léteznek rá példák, például Lauren Chen hálózata, amely több százezer dollárt kapott az orosz kormánytól, hogy oroszbarát információs műveletekkel árasszák el a közösségi médiát. Letartóztatása előtt Magyarországon is járt, ahol részt vett egy fesztiválon.

Ezek az elemek egymást erősítik és központi irányításra, valamint helyi koordinációra is utalnak. A Financial Times értesülései szerint a műveletet az ún. Szociális Tervezési Ügynökség nevű szervezet hangolja össze.

Egy életre felejtsük el azt a szót, hogy „propaganda”, a propi ahogy bizonyos szakértői körökben mondják. „Megyek a propiba.” mintha félrevezetni az embereket poénos lenne.

Ez nem propaganda. Ezek információs és pszichológiai műveletek.

Sok sikert kívánhatunk a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok szakembereinek. Az ő munkájuk biztosítja majd, hogy a következő kormány megfelelő információkkal rendelkezzen az orosz fenyegetés szakszerű elhárításához és az árulók felelősségre vonásához.

Moszkva szép város – éltem ott. Az ismeretlen Ephialtészeknek is tetszeni fog. Erős a gyanú, hogy nagyon sokan vannak ilyenek; az orosz szövegek átmásolása a magyar közmédiában önmagában is erre utal (ha nem pusztán kellemetlenül szakszerűtlen szerkesztői munkáról van csak szó).

A teljes képet csak jóval a választások után látjuk majd. Ám már az úgynevezett „aktív intézkedések” felsorolása is felvet egy kérdést:

Tud-e bárki – bármely szakértő vagy kutató – olyan, tényekkel alátámasztott befolyásolási kampányról, amely az elmúlt harminchat évben akár Magyarországon, akár az Európai Unió más országában ehhez mérhető lett volna?

Én nem haragszom az oroszokra. Az érdekeiket követik. Tudom tisztelni azt, aki kemény csatát vív és nem burkolózik a gyáva hallgatás mögé.

Azt, hogy ki a felelős azért, hogy Magyarország az orosz–ukrán háború egyik mellékhadszínterévé vált, most nem kívánom részletesen tárgyalni.

A történelem majd megteszi.

Egy dolgot azonban érdemes megjegyezni. Moszkva minden eszközzel küzd, mert Budapest az elmúlt négy évben olyan szélsőségesen közösségellenes magatartást tanúsított, amely egyszerre szolgálta az Ukrajna elleni háború céljait és az Európai Unió, illetve a NATO elleni hibrid hadviselés törekvéseit. Oroszország ezt az állapotot fenn akarja tartani – szinte bármi áron. Most, hogy a Kreml markából kihullanak a szövetségesei (Venezuela, Szíria, Irán) és elveszíti a jó kapcsolatokat a szovjet kliensállamokkal a jelenlegi klientúra hatalomban tartása orosz állambiztonsági prioritás. Ennek felismerése a laikusok számára sem lehet nehéz.

Ne feledjük: nem mi vagyunk a célpont, a hibrid hadviselés egyik fő célja az európai kollektív védelmi rendszer hitelének megingatása, majd kiüresítése. Ez közvetlenül érintené minden magyar ember személyes biztonságát.

A rendszerváltás óta soha nem volt ilyen fontos az egységes fellépés Európában.

A helyzet természetesen aggasztó, különösen a tágabb politikai környezetet figyelembe véve.

Sokan kérdezik tőlem a kormányfő nyilvánvalóan megrendezett telefonos jelenete után: várható-e eszkaláció?

Orosz típusú tömeges letartóztatások.

Merényletkísérlet Magyar Péter ellen.

Megrendezett támadás, vagy ennek a látszata (pl. Tisza merch-be öltöztetett illető fizikai atrocitása a kormányfő ellen, amit a polymarket valószínűnek tart).

Orosz drón.

Ukrán drón.

Az emberek különféle rendkívüli forgatókönyveket képzelnek el. Véleményem szerint egyik sem különösebben valószínű.

Legfeljebb a választás napjára tervezett rendőrségi „szemlékről” hallottam valamivel hitelesebb híreszteléseket belügyi forrásokból – de ezeket sem kell eltúlozni.

Egy dolgot azonban mindenkinek érdemes észben tartani.

Sem a propaganda, sem a megfélemlítés, sem a hadseregek nem elegendőek egy olyan társadalom megtöréséhez, amely úgy érzi, hogy már nincs mit veszítenie; amelynek tagjai szolidárisak egymással és a végsőkig készek ellenállni.

Az írás kockázatának nagysága szabja meg az olvasás súlyát.

A fent leírtakat ennek tudatában érdemes végiggondolni.

Kérlek, add tovább ezt az üzenetet. Fontos.

A kilencvenes és kétezres években a nemzetközi politikával foglalkozó kutatók lázas igyekezettel keresték azokat a fogalmakat, amelyekkel le lehet írni a hidegháború utáni korszakot. Különféle elméleti keretek próbálták megragadni a Szovjetunió felbomlásának jelentőségét és a világrendszer látszólagos átalakulását. Sok helyen egy leegyszerűsített, célirányos optimizmus uralkodott. Széles körben terjedtek az olyan elképzelések, mint a liberális egypólusú világrend vagy a „történelem vége”. Ezek az értelmezések főként azok számára tűntek meggyőzőnek, akik alig ismerték az Egyesült Államok hidegháborús küzdelmeit és a kapitalista tömb árnyoldalait. A gyarmatokért folyó versengés története jól megmutatja ezeket az árnyakat. A posztkommunista társadalmak lakossága mégis ilyen nyitott és reménykedő hangulatban lépett át az új évezredbe – őket a valóság hamar kijózanította.

Az 1984 világrendje - Reddit

Az én állításom más irányba mutat. Ha közepes történeti távból nézzük az eseményeket, 1991 után nem találunk olyan korszakhatárt, amely valódi világrendváltás feltételezését indokolná. Ha még tágabb időtávot veszünk figyelembe, az utolsó döntő törésvonal 1917 és 1945 apokaliptikus évei közé esik. A jelenkori politikát meghatározó időszakban a folytonosság sokkal erősebb, mint a változás.

Az Egyesült Államok ma is az egyetlen hatalom, amely képes katonai erejét a világ szinte bármely pontján bevetni. Egyetlen más állam sem rendelkezik ilyen képességgel. Az már más kérdés, hogy ezek a beavatkozások mennyire bizonyulnak eredményesnek ill. milyen tartós következményekkel járnak. Már a hidegháború idején sem sikerek sorozata jellemezte Washington külpolitikáját. A képesség maga mégis páratlan maradt.

Ez a képesség természetesen mindig korlátok között működött. A rivális atomhatalmak saját térségei egyértelmű határokat szabnak. E határokon belül az Egyesült Államok helyzete mégis egyedülálló.

Ezt az állapotot nevezhetjük egypólusú világnak. Az én nemzedékem már általános iskolában megtanulta ezt a fogalmat. A gond akkor kezdődött, amikor az egypólusúság megszűnt puszta elemzési kategória lenni és egy önigazoló történetté vált a „történelem vége” gondolatával együtt.

A rivális hatalmak körében már 1991 után hamar megjelent egy másik szóhasználat. A „többpólusú világ” eszméje ellenképként született meg. Azóta az újságírás újra és újra meghirdette az amerikai fölény végét: szeptember 11. után, Putyin müncheni beszédét követően, a pekingi olimpia idején, a Krím elfoglalása után – és még számtalanszor.

Oroszországban a többpólusú világrend eszményítése könnyen érthető. A Szovjetunió megszűnése revansvágyat hagyott maga után és ez a fogalom alkalmas keretet adott a nagyhatalmi státusz visszaszerzésének reményéhez. Olyan országokban, mint Magyarország, a többpólusúság néha a világrend leírására szolgáló fogalomként jelenik meg. Ez vitatható, ugyanakkor értelmezhető álláspont.

Nagyobb gond akkor keletkezik, amikor nálunk valaki a többpólusú világot romantikus és eleve igazságos állapotként ábrázolja, ráadásul az orosz geopolitikai gondolkodás fogalmai szerint. Hazánk valós szerkezeti adottságait figyelembe véve az ilyen értelmezések sokszor csupán ösztönös és alig átgondolt Amerika-ellenességet tükröznek.

A mi szempontunkból egyik megközelítés sem kielégítő.

A történelem vége nem következett be. A „szabályokon alapuló liberális világrend” kora maga is vitatható fogalom. Ennek megfelelően annak „többpólusú megdöntése” sem zajlik.

Ami valójában történik, sokkal egyszerűbb. Lassan kialakul az Egyesült Államokkal szemben álló országok laza együttállása. Ez az együttállás ideológiailag rendkívül gyenge. Az érintett államokat alig köti össze valami az amerikaellenességen kívül. Ha valaki mégis közös eszméről beszél, kérem magyarázza el számomra, mi köti össze például Irán és Kína világnézetét az amerikaellenességen kívül.

A nemzetközi jog szabályainak fellazulása is ebben a versengő közegben ment végbe. A szabályok megkerülésére az önbizalommal fellépő Egyesült Államok szolgáltatott példát. A vetélytársak gyorsan alkalmazkodtak. Az orosz érvelés Ukrajna ügyében több ponton kísértetiesen emlékeztet a volt Jugoszlávia elleni beavatkozások indoklására, vagy az Irak elleni háborút megelőző hírszerzési történetekre. Az iraki tömegpusztító fegyverek ügye a legismertebb példája annak, milyen ingatag alapokon álltak ezek az állítások.

A Kreml számításai eddig kevés eredményt hoztak. Valódi többpólusú világrend ma sem létezik. Ha a jelenlegi állapotnak nevet kell adni, találóbb volna a „világrendetlenség” kifejezés. Ebben a zavaros rendszerben mégis megmaradt az egypólusú szerkezet: az Egyesült Államok az egyetlen hatalom, amely valóban képes katonai erejét a világ egészében bevetni.

A nemzetközi jog nem pusztán az erkölcsi prédikátorok eszköze. A világháborúk után a nagyhatalmak részben azért alakították ki a szabályokra épülő együttélés kereteit, hogy elkerüljék az atomháborút. Előfordulhat, hogy a nagyhatalmak idővel félreteszik ezeket a szabályokat. Arról azonban kevés meggyőző érv született, miért szolgálná egy kisállam érdekét az, ha a nyers erő korlátozására szolgáló szabályok eltűnnek. Ebben a helyzetben a kisebb államok számára a legkedvezőbb út az együttműködések építése és a nemzetközi intézményekben való aktív részvétel, mert az intézmények a kisebb államok érdekképviseletét felerősítik. (Idegen szóval ezt multilaterális amplifikációnak nevezzük.) A nemzetközi jog védelme sokkal inkább szolgálja a kisállamok érdekeit, mint a puszta erőpolitikát dicsőítő gondolkodás vagy a „realizmus” kritikátlan magasztalása.

A világ leírását gyakran a nyelvünk nehezíti meg. A nemzetközi politika fogalomkészlete a nagyhatalmak világából származik. A tudományág elméleti keretei már kezdetektől magukon viselik a nagyhatalmi gondolkodás nyomait és előítéleteit.

A kisebb államok számára a valóság pontosabb leírása csak önálló és kritikus szellemi munkával születhet meg. Ez a munka nem a nagyhatalmi geopolitika átvételéből fakad, hanem abból a képességből, hogy távolságot tartunk a hatalmi nyelvtől és saját szempontból gondoljuk újra a világot.

ENGLISH

Contemporaries rarely receive clear answers to the questions by which they seek to place their own age in history. The meaning of historical processes usually comes into view only after a longer passage of time. In 2031, it will be forty years since the dissolution of the Soviet Union. As time passes, it becomes ever clearer what consequences followed from the disappearance of Soviet power and what kind of void it left behind in the world order.

During the 1990s and 2000s, scholars of international politics searched with feverish intensity for the concepts by which the post-Cold War era could be described. Various theoretical frameworks sought to grasp the significance of the breakup of the Soviet Union and the apparent transformation of the world system. In many places, a simplified and teleological optimism prevailed. Ideas such as a liberal unipolar world order or the “end of history” spread widely. These interpretations seemed convincing chiefly to those who had little knowledge of the Cold War struggles of the United States and of the darker sides of the capitalist bloc. The history of competition for the colonies illustrates these shadows well. Yet the populations of post-communist societies entered the new millennium in precisely such an open and hopeful mood — reality soon sobered them.

The world order of 1984 – Reddit

My argument points in a different direction. If we view events from a medium-term historical perspective, after 1991 we find no period boundary that would justify the assumption of a real transformation of the world order. If we take an even broader time horizon into account, the last decisive rupture falls between the apocalyptic years of 1917 and 1945. In the period that shapes contemporary politics, continuity is far stronger than change.

The United States remains the only power capable of deploying its military force to almost any point in the world. No other state possesses such a capability. It is another question how effective these interventions prove to be and what lasting consequences they produce. Even during the Cold War, Washington’s foreign policy was not marked by an uninterrupted series of successes. Yet the capability itself has remained unparalleled.

This capability has, of course, always operated within limits. The respective regions of rival nuclear powers impose clear boundaries. Within those boundaries, however, the position of the United States remains unique.

We may call this condition a unipolar world. My generation learned this concept already in primary school. The problem began when unipolarity ceased to be a mere analytical category and became a self-justifying narrative together with the idea of the “end of history.”

Among rival powers, a different vocabulary appeared soon after 1991. The idea of a “multipolar world” was born as a counter-image. Since then, journalism has proclaimed the end of American predominance again and again: after September 11, following Putin’s Munich speech, during the Beijing Olympics, after the annexation of Crimea — and countless other times.

In Russia, the idealization of a multipolar world order is easily understandable. The dissolution of the Soviet Union left behind a desire for revenge, and this concept provided a suitable framework for the hope of regaining great-power status. In countries such as Hungary, multipolarity sometimes appears as a concept used to describe the world order. This is debatable, yet it is also an intelligible position.

A greater problem arises when someone in our country portrays the multipolar world as a romantic and inherently just condition, moreover according to the concepts of Russian geopolitical thought. Taking into account the real structural conditions of our country, such interpretations often reflect nothing more than instinctive and barely thought-through anti-Americanism.

From our point of view, neither approach is satisfactory.

The end of history did not occur. The age of the “rules-based liberal world order” is itself a debatable concept. Accordingly, its “multipolar overthrow” is not taking place either.

What is actually happening is much simpler. A loose alignment of countries opposed to the United States is slowly taking shape. This alignment is ideologically extremely weak. The states concerned are held together by hardly anything beyond anti-Americanism. If someone still speaks of a common idea, I would ask them to explain to me what, beyond this, links the worldviews of, for example, Iran and China.

The loosening of the rules of international law also took place in this competitive environment. It was the self-confident United States that provided the example for circumventing the rules. Its rivals adapted quickly. Russian argumentation in the case of Ukraine is eerily reminiscent in several respects of the justifications offered for the interventions against the former Yugoslavia, or of the intelligence stories that preceded the war against Iraq. The issue of Iraqi weapons of mass destruction is the best-known example of how fragile the foundations of those claims were.

The Kremlin’s calculations have so far produced few results. A genuine multipolar world order still does not exist. If the present condition must be given a name, the term “world disorder” would be more fitting. Yet within this confused system the unipolar structure has still remained in place: the United States is the only power that is truly capable of deploying its military force on a global scale.

International law is not merely a tool of moral preachers. After the world wars, the great powers partly established the frameworks of coexistence based on rules in order to avoid nuclear war. It may happen that the great powers set these rules aside over time. Yet few convincing arguments have been made as to why it would serve the interests of a small state if the rules constraining raw power were to disappear. In this situation, the most advantageous path for smaller states lies in building cooperation and taking an active part in international institutions, because institutions amplify the representation of the interests of smaller states. (In foreign terminology, this is called multilateral amplification.) The defense of international law serves the interests of small states far more than forms of thought that glorify sheer power politics or the uncritical celebration of “realism.”

The description of the world is often made more difficult by our language. The conceptual vocabulary of international politics comes from the world of the great powers. From the very beginning, the theoretical frameworks of the discipline have borne the marks and prejudices of great-power thinking.

For smaller states, a more accurate description of reality can emerge only through independent and critical intellectual work. This work does not arise from adopting great-power geopolitics, but from the capacity to keep a distance from the language of power and to rethink the world from our own point of view.

Örök háborúról manapság a kritikai irodalom a kapitalista imperializmusban rejlő strukturális kényszerként beszél, miszerint a világgazdaság vagy világrendszer ellentmondásos centrum-periféria viszonyának tartós fenntartásához a centrumnak folytonos fegyveres konfliktusokkal kell visszalöknie a bolygó szerencsétlenebb részét a nyomorba. Az, hogy ez igaz-e most nem fontos, nyilván az. Megemlíteni csak azért akartam, hogy leszögezzem: nem erről akarok beszélni.

Ahogyan a doktori disszertációmon dolgozok az orosz külpolitika történetéről, úgy veszem észre, hogy a gondolkodásom az elmúlt években mechanikusabbá vált. Lassan magamra sem ismerek, ahogyan újabb és újabb, ösztöneimtől idegen elméleti keret kerül be a szemléletembe akár a szűkebb értelemben felfogott szakmám akár a tágabb értelemben felfogott életem a tét.

Kinek írok egyáltalán?

Ha a szélesebb közönségnek, ott a veszély, hogy nem magyarázom meg megfelelően mindazt, ami nekem evidencia, ha a szakmának akkor pedig „rendes” platformon kellene azt megtennem, amely most rajtam kívülálló és messze túlmutató okok miatt nem lehetséges.

Miután az először itt megjelent „Így veszíti el Oroszország a birodalmát” című írásom első része megtalálta közönségét, majd azt átvette a Külpologika is, kissé elbizonytalanodtam.

A szakmám és mindaz, amit csinálok ugyanis mélyen személyes dimenzióval is bír. Az orosz irodalom és bölcselet arany és ezüstkora, az orosz politikatörténet ellentmondásossága, Oroszország földrajzának határtalansága sok szempontból még a saját hazám történeténél is jobban foglalkoztat. Természetesen nem azért, mert „egzotikus” vidéke ez a planétának, hanem mert az általunk ismert világot jóval nagyobb mértékben formáló eszmékről és áramlásról van szó. Hitegethetjük magunkat, de az ami nekünk fontos általában csak nekünk fontos.

A háború kitörésének napját soha nem fogom elfelejteni, de most eltekintek a visszaemlékezéstől, holott talán hordozna tanulságokat azok elmesélése mások számára is.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez a háború az abnormális állapot egy békés világban, noha ez nem teljesen igazolható. A háborúk kimenetelei döntik el a békék természetét és tartósságát. Ebben tanítómester a világtörténelem. A háború, mint jelenség örök, mert mindig is volt, azonban itt nem erről szólunk.

You are Empty - artwork

2022-ben minden korábbi naiv remény arra vonatkozóan, hogy a távolodás ideiglenes, hogy az avítt és megújulásra képtelen állambiztonsági elit fölött a technokrata, érdekek alapján működő orosz burzsoázia előbb utóbb győzedelmeskedni fog szertefoszlott. Ekkoriban még gondolhattuk, hogy ha Oroszország nem is lesz tökéletes szomszédja Európának, de a pragmatikus együttműködés felülírja az elvont ideológiai, „geopolitikai” szempontokat.

Az Oroszország, amiben tanultam, amiben a barátaim felnőttek nem létezik többé. Semmi nem maradt belőle.

Az egy időre elbizonytalanodó KGB a háborún keresztül végül mégis megtalálta az utat ahhoz, hogy ismét újratermelje önmagát, s hogy a társadalom átalakításán keresztül újabb generációkat fertőzzön meg az állambiztonsági szemlélettel. A folyamatok, amelyek 2022 óta zajlanak Oroszországban valóban (ellen)forradalmiak és a tendenciák megfordítására vagy megváltoztatására vajmi kevés esélyünk van, mert sok tekintetben helyesen látják a helyzetet a Kremlben a saját társadalmuk kapcsán. A pácban a közösség együtt van benne, s Putyin sikeresen vette azt az akadályt, amely eddig messzemenőkig a legveszélyesebb volt a saját rendszerére nézve. Ez pedig nevezetesen az volt, hogy a korábban több mint húsz éven át depolitizált társadalmat politikailag mobilizálja a háborúért.

Mindent a háború kimenetele fog eldönteni, amely szerintem korántsem lesz annyira egyértelmű, mint ahogy azt ma sokan gondolják. Még egy évvel ezelőtt egy szakmai felhívásnak eleget téve beszélgettünk a magyar Honvédség egykori főparancsnokával – akkor még csak katonai szakértőként és nem politikusként – arról, hogy talán Trump megválasztásával lassan elérjük a „végjátékot” Ukrajnában. Néhány hónappal később a Magyar Külügyi Intézet egy vezető kutatójával már fogadást kötöttem, hogy 2025 végére egész biztosan nem lesz fegyverszünet, s mikor nem lett, akkor emeltem a tétet mondván, hogy 2026 sem fogja elhozni a békét Ukrajnában.

A katonai szakértők újonnan arról beszélnek, hogy nem pusztán ez az év van hátra. A megváltozott harcászati körülmények bizarrá, futurisztikussá és olcsóbbá tették a háborút, azonban egyben az áldozatok számát is csökkentették, így elhúzva az időben a felőrlés perspektíváját. Könnyen lehet, hogy a fegyverszünetre akár két, három, négy további évet kell várjunk.

Fegyverszünetet kötni nem lehet csak úgy a kontaktvonal mentén, békéről pedig legfeljebb a teljesen laikusok beszélnek.

Ezt valamennyien tudjuk.

Itt számos okot lehetne elemző szemmel felsorolni. Mindenesetre nem azért, mert Moszkva a gonosz birodalma, hanem részben azért sem, ami miatt az ukránok sem látnak erre perspektívát. Az orosz fél ugyanúgy tart attól, hogy egy fegyverszünetet a nem teljesen legyőzött Ukrajna sorai rendezésére, további védvonalak felépítésére használná, így egyszerűbb lehetetlen dolgokat kérni Kijevtől.

Akkor azonban ott az örök kérdés: Mit tegyünk?

Oroszország szétesésére nincs semmilyen reális esély, ez nem a Szovjetunió. Nincs hová szétesni. A „Make Russia Small Again” jelszó puszta tartalmatlan és öncélú provokáció, nem ténylegesen megvalósítható reális terv.

Mivel Oroszországon belül az eseményeket befolyásolni nem vagyunk képesek, ezért hosszú távon valahogyan nyilván meg kell találjuk az utat az együttéléshez egy potenciálisan még a mainál is jóval fasisztább Moszkvával.

Ennek a legnagyobb akadálya azonban az, hogy a háború valami olyat adott Oroszországnak, amit mi valóban nehezen tudunk elképzelni a meglehetősen – a magyar esetében kirívóan – individualista társadalmainkban: kollektív küldetést.

Nem egyszerű megállapítanunk, hogy valójában meddig bírják pontosan erőforrásokban és emberanyagban. Annyi egészen biztos, hogy az aktív konfliktus addig lesz velünk, amíg az orosz elit hatalmára a háború fenntartása kisebb veszélyt jelent, mint annak a lecsengetése. Az orosz számítás az Egyesült Államok kapcsán voltaképp bizonyos szempontból működött. A feltételek nélküli segítség véget ért, Európa azonban meglepő mértékben helytállt az elmúlt évben. Ha azonban Ukrajna elveszne a számunkra annak az anyagi következményei beláthatatlanok lennének, erről számos kiváló elemzés született.

Voltaképp egy bizonyos bizarr szempontból hálásnak kellene lennünk Moszkvának. Legalább nem hagynak bennünket elpuhulni.

Azonban számos területét az információs háborúnak nem sikerült kellő sikerrel megvívni. Társadalmaink továbbra sem értik a konvencionális elrettentő erő fontosságát és a hiszterizált politikai környezetben nem lehet értelmes vitát folytatni olyan dolgokról sem, mint például a kötelező sorkatonai szolgálat, amely még a teljes „békeidőben” is szolgálhatta volna a társadalom javát, ha azt érzékenységgel és hozzáértéssel kezelik. Egy társadalomba jól integrált hadsereg, ami adott esetben megfelelően kezelve bővíti az emberek szakmai perspektíváját egyáltalán nem ördögtől való, s itt lehetne emlegetni akár Svájc példáját is.

Meggyőződésem, hogy helytelen a kérdést úgy feltenni, hogy „mikor lesz már vége”, mert ez elfedi a valódi kérdést, amit jobb ismételten feltenni.

Mit tegyünk?

Mit tegyünk egy olyan Oroszországgal, amely identitása teljesen összefonódott a háborúval? Mit tegyünk egy olyan Oroszországgal, amely az önképét a velünk való feloldhatatlan ellentétté redukálta? Mit tegyünk egy akár évtizedes konfliktus elé nézve? Mit tegyünk, ha az örök háború nem a lövészárkokat jelenti, hanem egy olyan állapotot, amelyben a katonai, gazdasági és információs dimenzió egyszerre és megszakítás nélkül jelen van az életünkben? Mit tegyünk egy olyan helyzetben, amiben egy végletekig hiszterizált és hamis információkkal szennyezett társadalomban kell működnünk? Mit tegyünk a háborúval, amely ugyan nem totális anyagháború, de mégis mindenhová beférkőzik? Hogyan kezeljük a helyzetet, amiben a békét áhítjuk és szeretnénk az egymás mellett élés felé fordulni, azonban nehéz eldönteni, hogy az ellenfél pontosan mit is tekintene elfogadhatónak?

Ha a háború „örök” akkor megvívni azt valóban csak úgy lehet, ahogy Moszkva vívja: komoly eltökéltséggel és ideológiával. Lehetséges vajon az, hogy ezt valaki olyan perspektívából vívja, ahol az egyén jóléte a kezdőpont, s végül ez adja meg azt a küldetést, ami a közösség identitásává válik? Az ellentmondás feloldhatatlannak látszik, s az egyetlen feloldás magában a cselekvésben lehetséges.

Talán ezért kérdezem újra: kinek írok? Mert ha ez valóban örök és mindenhol ott lévő háború, akkor az írás sem lehet soha puszta elemzés. Az elemző kényszerűen része annak a világnak, amelyet vizsgál.

ENGLISH

Eternal War
essay

For once, I am not aiming for brevity or analysis. The point here is to provoke thought. The Achilles’ heel of my writing is usually that I have to hack vast chunks away, because I’m afraid—the sheer flow of ideas might scare the reader off. I am still learning how to remain authentic and readable when I speak in genres that feel less comfortable to me.

These days, when critical literature speaks of “forever war,” it often treats it as a structural compulsion embedded in capitalist imperialism: the claim that maintaining the world economy—or the world-system—through its contradictory core–periphery relations requires the core to keep shoving the planet’s less fortunate half back into misery through ongoing armed conflicts. Whether that is true does not matter here; evidently, it is. I mention it only to make one thing clear: that is not what I want to talk about.

As I work on my doctoral dissertation on the history of Russian foreign policy, I have begun to notice that my thinking has grown more mechanical over the past few years. I barely recognize myself as one theoretical lens after another—foreign to my instincts—slides into my view, whether what is at stake is my profession in the narrow sense, or my life in the broad sense.

Who am I writing for, in the first place?

If I write for a wider audience, I risk failing to explain what feels self-evident to me. If I write for the profession, I would need to do so on a “proper” platform—something that, for reasons beyond me, and far larger than me, is currently out of reach.

After the first part of my piece, “How Russia Loses Its Empire,” first published here, found a large readership—and was then republished by Külpolitika—I began to doubt myself.

Because my profession, and everything I do, carries a deeply personal dimension. The golden and silver ages of Russian literature and philosophy, the contradictions of Russian political history, the boundlessness of Russia’s geography—these have occupied me more, in many respects, than the history of my own country. Of course not because Russia is some “exotic” corner of the planet, but because we are dealing with ideas and currents that have shaped the world we know far more than we like to admit. We can comfort ourselves with illusions, yet what matters to us usually matters only to us.

I will never forget the day the war broke out, and yet I will refrain from recounting it here—though telling it might carry lessons worth sharing.

We tend to think of this war as an abnormal condition interrupting an otherwise peaceful world, and that conviction is difficult to sustain. The outcomes of wars decide the nature and durability of the peaces that follow. World history is a stern teacher in this regard. War, as a phenomenon, is eternal—it has always been with us—and yet that is not what this essay is about.

In 2022, every naïve hope we once entertained—that the drift was temporary, that a stale and unreformable state-security elite would eventually be overcome by a technocratic Russian bourgeoisie operating on interests—collapsed. Back then, we could still imagine that even if Russia would never become Europe’s perfect neighbor, pragmatic cooperation would override abstract ideological and “geopolitical” considerations.

The Russia where I studied, the Russia where my friends grew up, no longer exists. Nothing remains of it.

The KGB—momentarily shaken—found its way, through the war, back to the reproduction of itself, and through the remolding of society it is infecting new generations with the logic of state security. The processes unfolding inside Russia since 2022 are genuinely (counter-)revolutionary, and there is little chance of reversing or redirecting these trends. In many respects, the Kremlin reads its own society correctly. The community is in the trap together, and Putin has successfully cleared what for his system had long been the most dangerous hurdle: mobilizing a society that had been depoliticized for over twenty years into political mobilization for war.

Everything will be decided by the war’s outcome—an outcome that, in my view, will be far less straightforward than many now assume. A year ago, answering a professional invitation, we spoke with the former commander-in-chief of the Hungarian Defence Forces—at the time still a military expert, not a politician—about whether Trump’s election might finally bring us to the “endgame” in Ukraine. A few months later, I even placed a bet with a senior researcher at the Hungarian Institute of International Affairs that there would be no ceasefire by the end of 2025; when that proved true, I raised the stakes and said that 2026 would not bring peace in Ukraine either.

Military experts have recently begun to argue that it is not merely this year that remains. Changing tactical conditions have made the war bizarre, futuristic, and cheaper—while also reducing the number of casualties, thereby stretching the prospect of attrition across time. It may take two, three, four more years before a ceasefire becomes possible.

You cannot simply sign a ceasefire along the line of contact, and talk of peace is mostly the province of the uninitiated.
We all know this.

One could list many reasons in an analytic register. In any case, it is not because Moscow is the empire of evil, and it also relates to why Ukrainians themselves see little perspective here. Russia fears that a ceasefire would give a Ukraine that has not been fully defeated time to reorganize its ranks and build additional defensive lines—so it becomes easier to demand the impossible from Kyiv.

And then the eternal question returns: What should we do?

There is no realistic prospect of Russia’s disintegration; this is not the Soviet Union. There are no pieces for it to fall apart into. The slogan “Make Russia Small Again” is empty, self-serving provocation, not a feasible plan grounded in reality.

Since we have no capacity to shape events inside Russia, in the long run we must find a way to live alongside a Moscow that may yet become far more fascistic than it is today.

The greatest obstacle is that the war has given Russia something we struggle to imagine in our markedly—famously, in Hungary’s case—individualistic societies: a collective mission.

It is difficult to assess precisely how long Russia can endure in resources and manpower. One thing is clear: active conflict will remain with us as long as maintaining the war poses a smaller risk to the Russian elite’s hold on power than winding it down. In a certain sense, Russia’s calculation regarding the United States has worked. Unconditional assistance has ended. Europe, however, has held up to a surprising degree over the past year. If Ukraine were to be lost from our perspective, the material consequences would be beyond calculation; many excellent analyses have been written on this.

In a bizarre way, we might even feel grateful to Moscow. At least they do not allow us to grow soft.

And yet we have failed to fight several domains of the information war with adequate success. Our societies still fail to grasp the importance of conventional deterrence, and within a hystericized political climate it becomes impossible to hold a serious conversation even about matters such as compulsory military service—something that could have served the public good even in full “peacetime,” if handled with sensitivity and competence. A military integrated into society, properly managed, that can broaden people’s professional horizons, is far from an inherently monstrous idea. One might even cite Switzerland.

I am convinced it is a mistake to frame the question as “when will it finally end,” because that hides the real question—the one worth asking again.

What should we do?

What do we do with a Russia whose identity has become fully entwined with war? What do we do with a Russia that has reduced its self-image to an irreconcilable opposition to us? What do we do when a conflict measured in decades lies ahead? What do we do if “eternal war” does not mean trenches, but a condition in which the military, economic, and informational dimensions are present in our lives at once, continuously, without interruption? What do we do in a situation where we must function inside a society saturated with hysteria and polluted by falsehoods? What do we do with a war that is not a total war of matériel, and yet seeps into everything? How do we handle a situation in which we long for peace and want to turn toward coexistence, while it remains difficult to determine what the adversary would consider acceptable?

If the war is “eternal,” then to fight it seems possible only in the way Moscow fights it: with serious resolve and ideology. Is it possible to fight from a perspective where individual well-being is the starting point—and where that, in the end, becomes the mission that hardens into a community’s identity? The contradiction appears irresolvable, and the only resolution lies in action itself.

Perhaps that is why I ask again: who am I writing for? Because if this really is an eternal war, present everywhere, then writing can never be mere analysis. The analyst is, inevitably, part of the world he examines.

I previously wrote that peace negotiations are not worth our attention. Nevertheless, I continue to follow them, primarily to study the methods of Russian diplomacy. Both Zelensky and Budanov, as well as Russian representatives (such as Kirill Dmitriev), label various stages of the dialogue as “constructive.” This is a form of diplomatic symbiosis: if negotiations were to collapse entirely, Trump would immediately go searching for a scapegoat.

Below is a brief overview of why there is, in fact, no reason for optimism.

1. The “Discourse on Talks” vs. the Reality of Demands

There is a total decoupling between diplomatic rhetoric and actual strategic reality. Moscow and Kyiv are both projecting extreme optimism toward the Trump administration; they have, so to speak, mastered “Trump-speak.”

Claims that a deal is “95% finished” or that “preliminary protocols are being followed constructively” are about as significant as Trump’s own superlatives. The goal for both Moscow and Kyiv is exclusively to maintain the image of the “cooperative partner” in the eyes of the United States. Furthermore, both sides aim to direct potential American punitive measures toward the opponent, avoiding a situation where Trump blames them for the deadlock. In reality, there are negligible signs that either side is preparing their internal stakeholders—the military leadership, the elite, or the general public—for the massive compromises essential for a deal.

2. The Strategy of “Position Binding”

The parties are using their interactions with Trump as a trap to bind U.S. foreign policy to their own interests.

• Russia is attempting to use the Alaska summit as a point of reference, despite the fact that no meaningful results regarding Ukraine were achieved there. The “Anchorage Protocol” has proven to be a fiction regarding Ukraine, serving only as a talking point for the bilateral diplomatic process. Through this maneuver, they prioritize great-power interests, aiming to fix the conflict as a bilateral Russo-American deal and strip Kyiv of its sovereign decision-making rights.

• Ukraine, meanwhile, relies on a strategy of “split agreements,” deliberately decoupling security guarantees from Russian peace conditions. By securing separate deals with the “Coalition of the Willing,” they intend to make Western commitment an indisputable fundamental fact, independent of Russian approval. Kyiv’s goal is to create a safety net that falls outside Moscow’s veto power, guaranteeing the country’s long-term security regardless of the political outcome.

3. Fortifications: The Guarantee Russia is Demanding

Presenting the territorial question as a “final, insignificant detail” is a deliberate deception practiced by both sides. The disputed territory is, in fact, the most critical military infrastructure. For Ukraine, ceding the Donbas would mean the voluntary abandonment of its strongest defensive lines.

The security paradox is evident here: Western paper-based guarantees can be withdrawn at any time—a historical lesson the Ukrainians learned from the Budapest Memorandum—but fortifications built of concrete and steel, supported by minefields, are real. Abandoning these positions would provide an unobstructed path for a future Russian offensive, rendering any signed peace treaty militarily unenforceable for Kyiv.

4. The Failure of the 28-Point Plan

The American proposal presented in November 2025 attempted to define a non-existent middle ground and thus inevitably failed. However, it was cleverly composed because it forced the parties into a discourse. Yet, anyone monitoring Russian media knows that Vladimir Putin views any plan lacking total political control over Kyiv as merely a temporary ceasefire. Conversely, President Zelenskyy views the points demanding the surrender of fortified lines as synonymous with defeat.

The plan is currently in a state of clinical death. Russia references it solely to maintain the appearance of diplomatic engagement while continuing its war of attrition. An interesting development, however, is that by negotiating and meeting regularly, the parties have become “PR partners.” They share a common interest in communicating every minor result—such as the individual exchange of prisoners of war (as seen this February)—as a major success.

5. No Peace Without Ukraine and Europe

Since the reconfiguration of the American financial presence a year ago, the member states of the European Union have shouldered the decisive financial burden of supporting Ukraine. Regarding the 2026 Ukrainian budget deficit, we have effectively provided Ukraine with strategic breathing room through the $90 billion loan package.

Some assessments say, the financial resources for defense are sufficient for approximately 1–2 more years. Currently, economic analysts on the Russian side do not see further ahead either. (We do not yet know the specifics of the reported €800 billion support framework, but if it is actually implemented, Ukraine would be capable of defending itself for years to come.) While tensions are worsening within the Duma and Russian internal politics due to cash shortages, both the population and the political elite will endure the sacrifice of welfare measures. The Russian government possesses more than enough power to coerce its society.

Summary

Donald Trump’s attempt to assert his personal brand as a “deal-maker” has been in a dead end regarding Ukraine for over a year. This is unsurprising, as the conflict is ideological and existential in nature. Neither the Ukrainians nor the Russians will surrender the fate of their homelands just to provide a temporary boost to the Republican Party.

The war remains a high-intensity stalemate. In my view, it will last until the final collapse of one side’s military capabilities or the total exhaustion of financial resources. The diplomatic spectacle and political theater seen in the news are merely a secondary theater of war designed for managing the Americans.

This war is a marathon; the clock is ticking, and the diplomatic theater described above serves everyone by muffling that particular sound. One small positive: since the dialogue began, there have been fewer reports of Russians executing prisoners of war.

HUN

Korábban írtam, hogy nem érdemes foglalkozni a béketárgyalásokkal. Ennek ellenére persze ezt teszem, de ez abból fakad, hogy az orosz diplomácia módszereit igyekszem tanulmányozni. Mind Zelenszkij és Budanov, mind az orosz képviselők (mint Kirill Dmitrijev) „konstruktívnak” nevezik a párbeszéd egyes állomásait. Ez egyfajta diplomáciai szimbiózis: ha a tárgyalások teljesen megszakadnának, Trump azonnal bűnbakot keresne.

Alább röviden, hogy ugyanakkor miért nincs semmi okunk az optimizmusra.

1. A „tárgyalásokról szóló diskurzus” és a követelések valósága

A diplomáciai retorika és a valódi stratégiai realitás között teljes elválás figyelhető meg. Moszkva és Kijev egyaránt szélsőséges optimizmust sugároz a Trump-adminisztráció irányába, ha úgy tetszik elsajátították a „Trump-beszédmódot”. A „95%-ban kész a megállapodás” vagy az „előzetes protokollok konstruktív követéséről” szóló kijelentések kb. ugyanannyira jelentőségteljesek, mint Trump szuperlatívuszai. Moszkva és Kijev célja egyformán kizárólag az „együttműködő partner” imázsának a fenntartásáról szól az Egyesült Államok szemében. A felek célja az is, hogy az esetleges amerikai büntetőintézkedéseket a másik oldalra irányítsák, elkerülve azt, hogy Trump őket hibáztassa a békefolyamat elakadásáért. A valóságban ugyanakkor elhanyagolható jelek mutatnak arra, hogy a belső érintettek – a katonai vezetés, az elit vagy a társadalom – felkészítése megkezdődött volna a megállapodáshoz elengedhetetlen, súlyos kompromisszumokra és ez mindkét harcoló fél esetében megállja a helyét.

2. A „pozíció-lekötés” stratégiája

A felek a Trumppal való interakcióikat az amerikai külpolitika saját érdekek mentén történő csapdába ejtésére használják.

Oroszország megpróbálja az alaszkai találkozót felhasználni hivatkozási alapnak, ahol azonban nem születtek Ukrajnáról érdemi eredmények. (Az „Anchorage-protokoll” Ukrajna kapcsán fikciónak bizonyult, ami a valóságban csak a bilaterális diplomáciai folyamat kapcsán tudott előremutatóvá válni.)

Ezzel a manőverrel a nagyhatalmi érdekérvényesítést helyezik előtérbe. Moszkva célja a konfliktus orosz–amerikai kétoldalú alkuként való rögzítése, megfosztva Kijevet a szuverén döntéshozatali jogától.

Ukrajna ezzel párhuzamosan a „szétválasztott megállapodások” stratégiájára épít, tudatosan leválasztva a biztonsági garanciák kérdését az orosz békefeltételekről. Az „Elkötelezettek Koalíciójával” kötött külön alkuk révén a nyugati elköteleződést az orosz jóváhagyástól független, megfellebbezhetetlen alapvetéssé kívánják tenni. Kijev törekvése egy olyan védőháló létrehozása, amely Moszkva vétójogán kívül esik, garantálva az ország hosszú távú biztonságát a politikai rendezés kimenetelétől függetlenül.

3. Ma azok az erődök a biztonsági garancia, amit Oroszország követel

A területi kérdés „végső, jelentéktelen részletként” való beállítása tudatos félrevezetés, amit mindkét fél csinál. A vitatott terület valójában a legkritikusabb katonai infrastruktúra. A Donbassz átengedése Ukrajna számára a legjobb védelmi vonalainak önkéntes feladását jelentené. A biztonsági paradoxon lényege itt érhető tetten: a nyugati papír alapú garanciák bármikor visszavonhatók – a budapesti memorandum történelmi tapasztalata is ezt mutatja az ukránoknak –, ám a betonból és acélból épült erődrendszerek és aknamezők valóságosak. Ezen pozíciók elhagyása akadálytalan felvonulási terepet biztosítana egy későbbi orosz offenzívának, bármilyen aláírt békeszerződést katonailag kikényszeríthetetlenné téve Kijev számára.

4. A 28 pontos terv kudarca

A 2025 novemberében bemutatott amerikai javaslatcsomag egy nem létező középutat próbált kijelölni, így az szükségszerűen elbukott, ugyanakkor ügyesen volt megkomponálva, mert diskurzusra kényszeríti a feleket. De bárki is figyeli az orosz médiát az egész biztosan világos, hogy Vlagyimir Putyin minden olyan tervet csupán ideiglenes tűzszünetnek tekint, amely nélkülözi Kijev feletti teljes politikai kontrollját. Ezzel szemben Zelenszkij elnök a megerősített védelmi vonalak feladását követelő pontokat a vereséggel tekinti egyenértékűnek. A terv jelenleg valójában halott állapotban van; Oroszország kizárólag a diplomáciai elkötelezettség látszatának fenntartása érdekében hivatkozik rá, miközben változatlanul folytatja a felőrlő háborút.

Itt hívnám fel a figyelmet azonban egy rendkívül érdekes dologra. Azzal, hogy a felek tárgyalnak és rendszeresen találkoznak, úgymond partnerei is lettek egymásnak. Közös érdek minden részeredmény nagy sikerként való lekommunikálása, legyen szó akár csak 1-1 hadifogoly kicseréléséről (most februárban is volt ilyen).

5. Ukrajna és Európa nélkül nincs béke

Ukrajna segítésének döntő anyagi terheit az amerikai pénzügyi jelenlét egy évvel ezelőtti rekonfigurációja óta az Európai Unió államai vállalták magukra. A 2026-os év ukrán költségvetési hiányában gyakorlatilag egy stratégiai lélegzetvételhez segítettük Ukrajnát a 90 milliárdos hitelcsomaggal, vagyis a védekezés anyagi forrásai egyes értékelések szerint kb. 1-2 évre kitolódtak. Egyelőre ennél előrébb az orosz oldalon sem látnak a gazdasági elemzők. (Még nem tudjuk, hogy a 800 milliárd eurós támogatásokról szóló sajtóhírek azok konkrétan mit is jelentenek, de ha ez egyszer valóban átmegy, akkor Ukrajna gyakorlatilag további éveken át is képes lenne a védekezésre.)

Ugyan a Duma környékén és az orosz belpolitikában egyre súlyosbodnak a feszültségek a pénzhiány miatt, ám a jóléti intézkedések feladását el fogja tűrni a lakosság és a politikai elit is. Az orosz kormány bőven rendelkezik erővel a társadalmának kényszerítésére.

Összegzés

Donald Trump kísérlete a személyes „alkukötő” márkájának érvényesítésére zsákutcában van Ukrajna kapcsán immár több mint egy éve, ami nem meglepő, mert a konfliktus ideológiai és egzisztenciális természetű. Hazájuk sorsát sem az ukránok sem az oroszok nem fogják feladni azért, hogy az időközikre kisegítsék a republikánus pártot.

A háború nagy intenzitású patthelyzet maradt és bevallom, hogy a percepcióm szerint az egyik fél katonai képességeinek végső összeomlásáig vagy az anyagi források teljes kimerüléséig fog tartani. A hírekben látható diplomáciai spektákulum és politikai színház egy másodlagos hadszíntér az amerikaiak menedzselésére.

Ez a háború maratonfutási verseny, az óra ketyeg és a fent vázolt diplomáciai színház most mindenkinek a szolgálatában áll, hogy ne halljuk ezt a bizonyos ketyegést.

Annyi pozitívum azért van, hogy a felek dialógusa óta kevesebb sajtóhírt hallani arról, hogy az oroszok agyonlövik a hadifoglyokat.

Az Arcanum az első említést 1910-ben jeleníti meg a Budapesti Hírlapban. A cikk címe: “Az angolok csüggedése” szerzője pedig dr. Reich Emil, aki az Egyesült Királyságban élő történész és esszéista volt. A wiki szerint “az oxfordi, londoni, cambridge-i egyetemeken tartott nagy népszerűségnek örvendő ismeretterjesztő előadásokat történetfilozófiai, etikai és társadalmi kérdésekről, liberális szellemben.”

Gyanítom, hogy könnyen lehet, hogy a fogalmat már használták máshol, ugyanakkor mégis jelentős ez a cikk, mert itt nem egy későbbi, tankönyvi jelentésű „geopolitikáról” van szó, hanem egy korai, publicisztikai környezetben megjelenő, tudatos terminusalkotásról, ráadásul magyar nyelven, nagyközönség előtt, egy olyan időszakban, amikor a fogalom Nyugat-Európában is még formálódik.

A cikk azért is fontos mert ha kritikai szemmel nézzük rávilágít, hogy mi a fogalom legitim értelme – és mi nem az. Mikor Reich azt írja, hogy „a történelem és a földrajzi elemek, egyszóval az, amit geopolitikának neveztem el”, az nem a történelmi végzetről szól - mint amiről manapság is elég sokan beszélnek. A geopolitika, jól felfogva magyarázó elemzési keret, analitikus kategória. A szöveg alapján definiálhatjuk úgy mint: földrajzi helyzet, történeti tapasztalat és aktuális hatalmi viszonyok együttese, amely egy nemzet ideiglenes politikai karakterét alakítja.

Ez kulcsszó: ideiglenes!

Reich kifejezetten hangsúlyozza, hogy nincs állandóság, nincs örök nemzeti vagy állami természet, a világ dinamikus. A cikk részben a determinizmussal, részben pedig az igen népszerű szélsőséges fajelméletekkel (főleg Gobineau-val) polemizál.

Pl. a cikk a Brit Birodalom elemzése folyamán, nem azt állítja, hogy Anglia mindig ilyen volt vagy lesz, hanem azt, hogy a nemzetközi környezet változását értelmezhetjük a politikai földrajz lencséjén keresztül is. Nos, egyébként ez a geopolitika ma is legitim formája; vagyis analitikus kategória, amely a tér és a politika kapcsolatát vizsgálja, nem pedig arra hivatott, hogy azt igazolja.

Ezzel szemben a geopolitika jellemzőbb, népszerű – és tudományosan értéktelen – változata épp ezt a nyitottságot zárja le. A történelmi és földrajzi determinizmus (kuruzslás) azt mondja: „ennek és ennek így kellett történnie”, „ez a nép ilyen vagy olyan”, „ez a konfliktus elkerülhetetlen”, “a politika vastörvényei ezt mondják” stb. Ez a fajta geopolitika kifejezetten nem analitikus kategória, hanem gyakorlatilag egy nem-marxista materialista ideológia, determinisztikus jellemzőkkel, ami a földrajzból önkényes végzetet csinál, a múltból pedig politikai mentséget. (Azt pedig mondani sem kell, hogy a hatalom, az erőszak és a hódítás igazolása a cél.)

Reich szövege ebből a szempontból tanulságos ellenpélda. Bár tele van korabeli előítéletekkel és néha nevetségesen túlzó nemzetkarakterológiával, de egyáltalán nem fatalista. Nem mondja, hogy az angol–német összeütközés “természeti vastörvény”, hanem arról beszél, hogy a stratégiai környezet és a percepció olyan irányba tolja a döntéshozókat, amely növeli a konfliktusok kockázatát. Ez óriási különbség. Pl. mikor így fogalmaz az 1908-as konfliktus kapcsán: „Most mondhatom: tudtam, hogy Németország nem akar kontinentális háborút. Ergo nem lesz. Nem is volt.” --> Vagyis nem a földrajzi determináltság dönti el, hogy lesz-e háború, hanem többek között az állam vezetőinek az akarata! A “geopolitika” a földrajzi/politikai körülményeket, amelyek előirányozzák a konfliktust tudja csak elemezni, mert ennyire alkalmas.

Érdemes volt visszaolvasni ezt az írást. Nem azért, mert „igaza lett”, hanem mert már a fogalom bevezetésénél a magyar nyelvbe is megmutatkozik az a veszélyes határvonal, amiről fentebb is beszéltem.

Amikor a “geopolitika” elemzési módszertan marad, akkor segít megérteni a világot és a konfliktusokat. Amikor viszont ideológiává válik, akkor leegyszerűsít és felmenti azokat, akik hatalmi pozíciót foglalnak el. Ha így mondjuk akkor ki tudná komolyan venni: “nem volt más lehetőségem, csak hogy megpróbáljam uralni a világot?”

A két dolog persze sosem válik el teljesen egymástól, de Reichnél még azért az előbbit látjuk.

A professzor a cikk írása után nem sokkal elhunyt. Az Arcanumon a következő találat öt évvel későbbről származik.

Bevallom, hogy kicsit elegem van a fogalomból, amikor pedig valaki egy hatalom “geopolitikai érdekeiről” beszél, akkor az első reakcióm a mély gyanakvás.

Egy kritikai diskurzuselemzésre a fogalom magyar használatáról nagy szükség lenne és jó publikáció is születhetne belőle.

Az elmúlt néhány évtized történelmének legnagyobb és legfontosabb történelemhamisítása, hogy a Szovjetunió a CIA vagy a “Nyugat” ármánykodása és ügynökei miatt esett szét. Ez egyrészt annak az amerikai narratívának köszönhető, ami úgy adta el ezt a történelmi eseményt mint győzelmet, másrészt a putyinizmusnak, ami ezt egy megalázottsági-sértettségi narratívába ágyazta és használta fel arra, hogy revansista külpolitikába fogjon.

Most ebbe nem megyek bele, de a Szovjetunió kizárólag belső ellentmondásai miatt esett szét. Ezt a témát - számos más kiváló monográfia mellett - a leginkább átfogó módon véleményem szerint Vlagyiszlav Zubov dolgozta fel “Összeomlás” című művében. Egyébként a valóságban Washingtonban elképzelhetetlen pánik volt az összeomlási folyamat miatt. A legpesszimistábbak és a leginkább szovjetellenes erők is hirtelen a lelküket is odaadták volna, hogy a birodalom egyben maradjon és ne okozza potenciálisan a konkrét világvégét a “Jugoszlávia atomfegyverekkel” forgatókönyv.

A relatíve békés bukás után a Nyugat és mi (az egykori kliensek) ünnepeltünk, ám sokan - gyakran még az egykori kritikusok is - siratták és siratják az elveszett államot.

A kép a redditről származik. Nincs rajta minden konfliktus egyébként. Néhány forradalommal és beavatkozással még ki lehetne egészíteni a kis lángokat.

Egyesek az utópikus álmot, a modernizációs alternatívát - nekik a kommunista ideológia hiányzik. Manapság talán ők vannak a legkevesebben. (Bár még akad néhány Iván Ivánovics munkásőrszaurusz, akit nyilván ez bánt a legjobban.)

Mások - főleg az orosz nacionalisták és egyes nyugati “realisták” - azt hiányolják, hogy mikor a térképre néznek a vonalakat nem ott látják meghúzva, ahol szerintük az “igazságos” vagy “logikus” lenne. (Annak az ironikus mivoltába már nem mennék bele, hogy épp ezek az emberek nevezik magukat a realitás harcosainak, holott épp az ilyen önkényes hozzáállással teremtik a világuk percepcióját - ami a legkevésbé sem azonos az úgymond valósággal, de mindegy is. Általában ugyanezek az emberek hiányolják az NKVD és Sztálin terrorisztikus rémuralmát is, mint a “rend” korszakát.)

A legtöbben azonban - még sok orosz és utódállami ellenzéki is - a birodalom Sztálin utáni történetének békítő és integratív ereje felett nosztalgiázik. Az emberek többsége a szovjet kozmopolitizmust, a Rigától Dusanbéig, Vlagyivosztoktól Kárpátaljáig tartó zenei turnékat, hatalmas fesztiválokat, az öldöklés és elzártság helyetti alternatív univerzumot, a “második világot”, a közösnek megélt eredményeket a tudomány, a modernizáció és a társadalomfejlesztés területén, a többé-kevésbé békés egymás mellett élést, vagyis a “békeidőt” az SZKP XX. kongresszusától a vörös zászló levételéig hiányolja.

A gond az, hogy a kollektív emlékezetünk és a retorika amiben élünk még nem tudja összetett problémaként értékelni ezt a történetet (ahogy magukat a poszt-szovjet háborúkat sem), hanem a Reagan-féle a Szovjetunió = a „gonosz birodalma” skatulyába szorítja azt.

A leegyszerűsítés pedig, amiben élünk egyenesen vezet ahhoz a gyermeteg vágyhoz, hogy a birodalmak bukását ne akként a katasztrófaként gondoljuk el, amit az valójában jelent a nép számára. Az emberek hajlamosak egy kalandfilm vagy valamiféle klasszikus mitológia történeti ívében elgondolni a XX. század történelmét, esetleg éppen most az ukrajnai háborút. Ha pedig már Reagan és a Gonosz Birodalma, akkor hadd világítsak rá alább, hogy ez miért abszurd:

A birodalmunkkal belső lázadók fognak szembeszállni (eskü, hogy nem csak azért, mert lekoppintjuk a Star Wars-t.)

A lázadóknak nyilván az elnyomás ellen, a szabadságért és a demokráciáért kell küzdeniük, nem úgy, mint az unalmas való világbeli lázadóknak, akik általában szűk rétegek érdekeit képviselik, mint pl. az etnikai szeparatisták, a vallási fundamentalisták, a bal- vagy jobboldali politikai radikálisok, bűnözői csoportok vagy a hatalmat maguknak követelő katonai puccsisták.

Ezek a lázadók – annak ellenére, hogy frakcióra szakadtak – félreteszik majd nézeteltéréseiket és békésen együttműködnek, függetlenül attól, hogy teljesen összeférhetetlenek az ideológiáik, a céljaik és az emberek akik vezetik őket. (Persze nem mintha mindez számítana, hiszen a birodalom az utolsó szálig lemészárolná mindet, hacsak a hősies tinédzser főszereplőink közbe nem avatkoznának.)

Miután főszereplőink kihúzzák a lázadókat a csávából, egy kis realizmust is hozzáadhatnánk a történethez. Mondjuk a lázadók hőseink vezetésével kiaknázhatnák a birodalom számos történelmi gyengeségét, amelyek általában a bukást okozzák - a polgárháborúk és belső konfliktusok darálóját, vagy az elnyomás és korrupció miatti társadalmi nyugtalanságot, a természeti erőforrások kimerülése okozta gazdasági instabilitást, a katasztrófákat (például járványokat, éhínséget, földrengést stb.), a birodalmat fokozatosan kiszorító rivális hatalmakat, vagy az említett riválisokkal vívott állandó külső felőrlő háborúkat.

Ezek közül egy vagy több gyakran okozta még a leghatalmasabb birodalmak fokozatos hanyatlását és bukását is.

Ugyanakkor a kitalált birodalmaknak egyetlen gyengeségük van - bátor hőseink!

Gonosz birodalmunkat a „kiválasztott” fogja legyőzni, aki egyszemélyes párviadalban végez a gonosz császárral. Putyi… a császár halálával a birodalmi erők azonnal megfutamodnak és szétszélednek és totál nem csak keresnek egy utódot a trónra.

A birodalom legyőzésével a szabadság is győzedelmeskedik!

A történetet ezen a felemelő ponton kell lezárnunk, ahelyett, hogy a komor következményekkel számolnánk. Mondjuk a háborús bűnösök és a titkosrendőrség felelősségrevonásának nehézségeivel, vagy egy korábbi autoriter, hatalmas területet felölelő kormányzat demokratikusabb rendszerré alakításának monumentális feladatával, esetleg a birodalmi utódok közötti polgárháborúval vagy a radikális lázadó frakciók által bevezetett véres rémuralommal, esetleg a globális hatalmi struktúrában ebből fakadó vákummal, amely tényezők elkerülhetetlenül a barbárság, az öldöklés és a törvénytelenség korát hozzák el.

Az, hogy valaki történelmi okokból nem szereti Moszkvát nyilván érthető, de azzal azért érdemes számolni, hogy a “Gonosz Birodalmánál” egyetlen rosszabb dolog biztosan létezik: a szétesett birodalom.

ENGLISH

One of the greatest and most significant historical distortions of the past few decades is the claim that the Soviet Union collapsed because of the machinations and agents of the CIA or “the West.” This is due, on one hand, to the American narrative that sold this historical event as a victory, and on the other, to Putinism, which embedded it into a narrative of humiliation and resentment to justify a revanchist foreign policy.

I won’t go into it deeply now, but the Soviet Union collapsed solely due to its internal contradictions. In my view, this topic—among many other excellent monographs—was most comprehensively covered by Vladislav Zubok in his work Collapse. In reality, there was unimaginable panic in Washington regarding the disintegration process. Even the most pessimistic and anti-Soviet forces would have suddenly given their souls to keep the empire together, fearing the “Yugoslavia with nukes” scenario—a potential end-of-the-world catalyst.

After the relatively peaceful fall, the West and we (the former clients) celebrated, but many—often even former critics—mourned and continue to mourn the lost state.

Some miss the utopian dream, the alternative path to modernization—they miss the communist ideology. Today, they are perhaps the few. (Though a few great communists still exist, whom this clearly hurts the most.)

Others—mainly Russian nationalists and certain Western “realists”—miss the lines on the map being where they believe it is “just” or “logical.” (I won’t even go into the irony of these people calling themselves warriors of reality while creating their own perception of the world with such an arbitrary approach—which is anything but reality, but whatever. Usually, these same people miss the terror-filled reign of the NKVD and Stalin as an era of “order.”)

The majority, however—including many Russian and successor-state dissidents—feel nostalgia for the conciliatory and integrative power of the empire’s post-Stalin history. Most people miss the Soviet cosmopolitanism: the musical tours from Riga to Dushanbe, from Vladivostok to Transcarpathia; the massive festivals; the alternative universe of the “Second World” instead of slaughter and isolation; the shared achievements in science, modernization, and social development; the more or less peaceful coexistence—in other words, the “peace years” from the 20th Congress of the CPSU until the red flag was lowered.

The problem is that our collective memory and the rhetoric we inhabit cannot yet evaluate this story as a complex issue (just as it cannot with the post-Soviet wars); instead, it forces it into the Reagan-esque “Soviet Union = the Evil Empire” pigeonhole.

This oversimplification leads directly to the childish desire to think of the fall of empires not as the catastrophe it actually represents for the people, but as the finale of an adventure film. People tend to conceptualize 20th-century history—or perhaps the current war in Ukraine—within the narrative arc of an action movie or some classical mythology. And since we are talking about Reagan and the Evil Empire, let me illustrate below why this is absurd:

Naturally, our empire will be opposed by internal rebels (and I swear, it’s not just because we are ripping off Star Wars). These rebels should obviously fight for freedom and democracy against oppression, rather than like boring real-world rebels who usually represent niche interests, such as ethnic separatists, religious fundamentalists, left- or right-wing political radicals, criminal groups, or military coups wishing to seize power for themselves.

These rebels—despite being splintered into factions—will set aside their differences and cooperate peacefully, no matter how completely incompatible their respective ideologies, goals, and leaders are. (Not that any of it matters, since the empire would slaughter them to the man unless our heroic teenage protagonists intervened.)

Once our main characters bail out the rebels, we could add a bit of realism to the story. Let’s say the rebels, led by our heroes, exploit some of the empire’s wide variety of historical weaknesses that usually cause its fall: the constant grind of civil wars and internal conflicts, social unrest due to oppression and corruption, economic instability due to the depletion of natural resources, disasters (such as plagues, famine, earthquakes, etc.), rival empires gradually supplanting them, or constant foreign wars of attrition against said rivals.

One or more of these often caused the gradual decline and fall of even the most powerful empires.

However, fictional empires have only one weakness: our brave heroes!

Our evil empire will be defeated by the “Chosen One,” who will slay the evil emperor in one-on-one combat. With Puti... the emperor dead, the imperial forces will instantly rout and scatter, and totally won’t just pick another successor for the throne. With the empire defeated, freedom wins the day!

We should end the story on this high note, rather than dealing with the grim consequences—such as the difficulty of holding war criminals and the secret police accountable, the monumental task of reforming a former authoritarian government covering vast territories into a more democratic system, civil wars between imperial successors, or a bloody reign of terror enforced by radical rebel factions. Or perhaps the resulting vacuum in the global power structure, which inevitably leads to an age of barbarism, slaughter, and lawlessness.

That someone dislikes Moscow for historical reasons is obviously understandable, but it is worth considering that there is certainly one thing worse than the “Evil Empire”: a collapsed empire.

Forrás: az Oroszországi Föderáció Külügyminisztériumának Telegram-csatornája

A Kyiv Independent nem habozott felhívni a figyelmet, hogy az orosz elnök újévi beszédében nem említette a békekötési szándékát az idei évre. Önmagában ez pusztán nem lenne azonban erre bizonyíték. (Ha nincs békeemlítés attól még lehetne békeszándék.)

Az elnök beszéde azonban nem diplomáciai, vagy szakpolitikai bejelentés volt, hanem belső legitimációs aktus. A beszédben kiemelt szerepet kaptak az orosz katonák. Nagyon röviden a beszéd politikai tartalma:

· háború=történelmi kötelesség

· az állam=család

· a konfliktus=az igazság harca, amit győzelemig vívunk

Az elmondottak célja béke említésével vagy anélkül a hosszú távú konfliktus elfogadtatása a társadalommal. (Ez már egy retorikailag stabil állapotot jelez.)

Az orosz média kontextusában egyértelmű; nincs szó arról, hogy az orosz fél Ukrajnát szuverén tárgyalófélként kezelje. (pl. a Rybar elemzése a békekötésről igen tanulságos a maga módján. Az ehhez hasonló írások a kompromisszum diskurzusának belső delegitimálását szolgálják.)

Oroszország globális erőkivetítési erejét jól jelzi, hogy Venezuela kapcsán csak egy klasszikus ENSZ retorikát követő felszólalásra futotta az orosz állandó képviselőtől a BT-ben. (A 2023-as azerbajdzsáni „egy napos háború” és Aszad elengedése után persze ez nem meglepő.)

Trump elnököt a helyzet eltéríti a tárgyalástól. A 28 pont korábban nem a tartalma miatt volt a leginkább problematikus, hanem mert sokan sejtették, hogy maguk a titkos egyeztetések is csupán az időhúzást szolgálják orosz részről. Trump – követve a CIA közleményét – úgy döntött nem legitimálja az orosz állítást a Putyin elnök egyik rezidenciája elleni állítólagos ukrán támadásról (ún. Valdaj-incidens), valamint a közösségi médiában cirkuláló meg nem erősített információk szerint viccelődött Putyinnal, hogy az amerikai „különleges katonai művelet” Venezuelában jobban sikerült az orosznál.

Az oroszok azonban tudják, hogy az USA valójában már csaknem egy éve nem nyújt támogatást Ukrajnának, hanem hitelezi a háborút. Ezt az oroszok csökkenő elköteleződésnek ítélik és úgy vélik, hogy ha az amerikai katonai ipari komplexum költség-hasznos alapon mérlegel akkor azt idővel kifáraszthatják.

Korábban írtam az orosz birodalmi visszaszorulásról. Az Oroszországi Föderáció átvette KBSZSZ elnöklését, amit láthatóan nem egy NATO típusú kollektív védelmi szervezetként csomagolnak újra. Ez már a korábban említett adaptívabb viselkedés gyakorlati alkalmazása.

A hangsúly eltolódása – biológiai fenyegetések, információbiztonság, rendészeti együttműködés – egyértelműen arra utal, hogy a szervezetet nem katonai szövetségként, hanem pusztán rezsimstabilizáló és rendfenntartó eszközként kívánják működtetni. Ebben van némi kecsegtető a korábban elsodródott közép-ázsiai államok számára is.

Lavrov KBSZSZ-nyilatkozata ebben a keretben értelmezhető igazán. A „multipoláris világ”, az ENSZ-központúság, a konszenzus és a „nem irányulunk senki ellen” formulák nem ismételt külpolitikai „békeoffenzívát” jelentenek, hanem megnyugtatást a legközelebbi partnerek felé. Nagyon fontos, hogy Ukrajna és a „különleges katonai művelet” KBSZSZ kontextusban már egyáltalán nem kerül elő.

Ez a visszaskálázás összhangban van azzal, hogy Oroszország a perifériákon egy ideje nem képes automatikus lojalitást kikényszeríteni, csak intézményes keretek között menedzselni az együttmaradást. A KBSZSZ ebben az értelemben nem a NATO alternatívája, hanem egy olyan minimalista biztonsági architektúra, amelynek elsődleges funkciója a további tekintélyvesztés elkerülése, nem pedig új konfliktusok megnyitása. Ez persze az immár gazdaságilag is elsodródott Örményország esetét nem fogja befolyásolni.

A kép így áll össze január elején Moszkvában: gazdasági oldalon fiskális szigor és bevételmaximalizálás, globális és regionális politikában normatív védekezés, gazdasági, társadalmi és katonai értelemben pedig a konfliktus „megszokott” állapottá tétele.

Ez a kombináció nem egy közeli győzelemre optimalizált stratégia, inkább a korábban megismert időnyerő, adaptív túlélési modell. A birodalmi logika valóban visszaszorulóban van, de kevésbé kaotikus módon, mint 2023-2024-ben.

Ezért a következő év kulcskérdése nem az lesz, hogy Oroszország hajlandó-e békét kötni, hanem az, hogy mennyi ideig képes fenntartani ezt a stabilizált, mégis intenzív állapotot belső politikai törés nélkül.

A rendszer a jelenlegi jelek alapján erre készül – és nem belátható távra.

Nagyon valószínűtlennek tartom, hogy 2026-ban akár csak egy fegyverszünet is elérhető.

ENGLISH

Russia’s classical imperial positions are eroding, especially on the peripheries and in the global arena; at the same time, the leadership is implementing a conscious strategic redesign, partly with success. Russia’s assumption of the CSTO presidency now offers a symbolic opportunity in this regard. Peace this year is highly unlikely.

The Kyiv Independent did not hesitate to point out that in the Russian president’s New Year address there was no mention of an intention to conclude peace this year. Taken on its own, however, this would not constitute proof. (The absence of a reference to peace does not in itself preclude peaceful intent.)

The president’s speech, however, was not a diplomatic or policy announcement but an act of internal legitimation. Russian soldiers featured prominently. Very briefly, the political content of the speech can be summarized as follows:

• war = a historical duty
• the state = family
• the conflict = a struggle for truth, to be fought until victory

The aim of the speech was to secure social acceptance of a long-term conflict. (This already indicates a rhetorically stabilized condition.)

Within the context of Russian media, it is clear that there is no intention to treat Ukraine as a sovereign negotiating partner. (For example, Rybar’s analysis of peace-making is instructive in its own way. Texts of this kind serve to delegitimize the discourse of compromise internally.)

Russia’s global power-projection capacity is well illustrated by the fact that, regarding Venezuela, the Russian permanent representative at the Security Council could muster only a speech following classical UN rhetoric. (After the Azerbaijani “one-day war” of 2023 and the abandonment of Assad, this is hardly surprising.)

President Trump has been diverted from negotiations by the situation. The earlier “28 points” were problematic less because of their content than because many suspected that the secret talks themselves merely served Russian time-buying. Trump—following the CIA’s statement—decided not to legitimize the Russian claim of an alleged Ukrainian attack on one of President Putin’s residences (the so-called Valdai incident). According to unconfirmed information circulating on social media, he also joked with Putin that the American “special military operation” in Venezuela had been more successful than the Russian one.

The Russians, however, are aware that the United States has in reality not been providing support to Ukraine for nearly a year, but rather financing the war through credit. They interpret this as declining commitment and believe that, if the U.S. military–industrial complex evaluates the conflict on a cost–benefit basis, it can eventually be worn down.

I have previously written about Russia’s imperial retrenchment. The Russian Federation has taken over the CSTO presidency, which is clearly not being repackaged as a NATO-type collective defense organization. This already represents the practical application of the more adaptive behavior mentioned earlier.

The shift in emphasis—toward biological threats, information security, and law-enforcement cooperation—clearly indicates that the organization is intended to function not as a military alliance, but rather as a regime-stabilizing and order-maintenance instrument. This may hold some appeal for Central Asian states that had previously drifted away.

Lavrov’s CSTO statement can be properly understood within this framework. References to a “multipolar world,” UN centrality, consensus, and “not being directed against anyone” do not amount to a renewed foreign-policy “peace offensive,” but rather to reassurance aimed at the closest partners. Crucially, Ukraine and the “special military operation” no longer appear at all in the CSTO context.

This downscaling is consistent with the fact that Russia has for some time been unable to enforce automatic loyalty on the peripheries, managing cohesion only within institutional frameworks. In this sense, the CSTO is not an alternative to NATO, but a minimalist security architecture whose primary function is to prevent further loss of prestige, not to open new conflicts. This, of course, will not affect the case of Armenia, which has by now also drifted away economically.

This is how the picture comes together in Moscow at the beginning of January: on the economic front, fiscal austerity and revenue maximization; in global and regional politics, normative defense; and in economic, social, and military terms, the transformation of the conflict into a “routine” condition.

This combination is not a strategy optimized for near-term victory, but rather the known time-buying, adaptive survival model. The imperial logic is indeed receding, though in a less chaotic manner than in 2023–2024.

Accordingly, the key question for the coming year will not be whether Russia is willing to make peace, but how long it can sustain this stabilized yet still intense condition without internal political rupture.

Based on current indicators, the system is preparing for precisely this—and not for a foreseeable endpoint.

I consider it highly unlikely that even a ceasefire will be achievable in 2026.

A probléma nem csupán szimbolikus. Az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója közleményében etnikai alapú (magyarellenes) földelkobzásokra figyelmeztet.

A jelen történelmi helyzetben érdemesnek látom alább pdf-ben megosztani Fábry Zoltán 1946-ban írt, de csak 1968-ban megjelent, rendkívüli fontosságú “A vádlott megszólal” című írását. Számomra ez a publicisztika a legfontosabb orientációs pont a felvidéki magyarság kapcsán.

Fábry a szlovákiai magyarság talán egyik legjelentősebb tekintéllyel bíró szellemi vezetőjévé vált a háború után. 1949-ben a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete örökös díszelnökévé választotta.

Lenti írása újra nagyon aktuális.

(15 oldal terjedelemben.)

A Vádlott Megszólal Irodalmiszemle 1968 Pages633 647

11.1MB ∙ PDF file

Download

Download

Az alábbi írás könyvkritika és ajánlás.

A birodalmi visszaszorulás értelmezéséhez érdemes néha a vitatott térség szereplőinek szellemi önképét is vizsgálni.

A híres „A turánok (uralo-altajiak) etnográfiai térképe” – egy japán-magyar propagandisztikus panturanista térkép, amit a Japán Turáni Társaság készített és Budapesten adták ki a második világháború idején. Már első ránézésre is nyilvánvaló, hogy pántörök-turáni ideológia strukturálisan sem nagyon lehet oroszbarát.

Néhány hónapja az azerbajdzsán nagykövetség jóvoltából kaptam egy geopolitikai kötetet – A türk államok uniója. A globális integráció eurázsiai modellje címmel, amelyet Dzsavansir Fejzijev írt, aki jelentős közszereplő Azerbajdzsánban –, s ahogy olvasom, világos lesz, milyen alternatív „Eurázsia-képek” versengenek ma a térségben. Fejzijev munkája közel sem tudományos elemzés, inkább egy gondosan szerkesztett alternatív-eurázsiai politikai-ideológiai program, amely a posztbirodalmi tapasztalatból kiindulva azt próbálja megmutatni, hogyan lehet a kontinens politikai és kulturális terét újrarendezni Oroszország imperialista koncepciói nélkül. A gondolatmenet sok ponton vitatható – koncepcionális leegyszerűsítései és kimaradó történeti rétegei is vannak –, ugyanakkor a maga módján igen tanulságos – rávilágít arra, hogy a térség államai nem csupán távolodnak Moszkvától, hanem egyre explicitebban próbálják újradefiniálni Eurázsia fogalmát is, úgy, hogy abban Oroszország már ne feltétlenül a központ legyen.

Alább bemutatom a kötet „Az eurázsianizmus Oroszországban” című fejezetét, aminek az olvasását messzemenőkig ajánlom.

A szöveg értéke abban áll, hogy nem belülről, hanem az „orosz-Eurázsia” peremterületeiről szemléli azt a hagyományt, amelyet Oroszország hajlamos saját civilizációs örökségeként bemutatni. Ez a nézőpont elengedhetetlen – túl sok elemzés indul ki abból a feltételezésből, hogy az eurázsianizmus „orosz ügy”. Fejzijev ezzel szemben megmutatja, hogy a térség más népei számára az orosz eurázsianizmus nem feltétlenül egy birodalmi nyelv, hanem alternatívákkal bíró kulturális projekt. Kicsit hasonló a helyzet ahhoz, amikor a germán „Közép-Európa” projektet „megszelídítették” a múlt században a lengyel és magyar történészek.

A fejezet további erénye, hogy széles történeti panorámát mozgósít: Trubeckojtól Danilevszkijig, Panarintól Putyinig gondosan idézi az orosz eszmetörténet szereplőit és érzékeli a kontinuitást a birodalmi gondolkodás különböző stílusai között.

Fejzijev ugyanakkor olykor úgy szerkeszti a történeti ívet, mintha az orosz eszmetörténet homogén logika szerint működne. Ez redukció (de politikailag érthető redukció).

Itt szükség van néhány fontos pontosításra:

1. Az orosz eszmetörténet plurális, nem monolit

A szlavofilek, narodnyikok, pánszlávok és eurázsianisták nem egyetlen vonalat alkotnak, még ha vannak érintkezések is köztük. Fontosabb lenne hangsúlyozni az ellentmondásokat, amiket egyébként elismer a szerző, csak nem bontja ki őket. Ez félrevezető lehet annak, aki nem jártas az orosz eszmetörténetben.

Nem feltételezem, hogy ez rosszindulatú elhallgatás lenne – inkább az elemzés céljának korlátozottsága: a fókusza nem az orosz kulturális önkritika, hanem annak bemutatása, hogyan épült fel az a diskurzus, amelyet Oroszország ma birodalmi legitimációként használ.

2. A Szovjetunió korai nemzetiségpolitikáját nem veszi figyelembe

Itt módszertani hiányt látunk. Lenin korai nemzetpolitikája, az autonóm elitképzés, a nyelvhasználat stb. ösztönzése, a köztársasági intézmények szerepe mind árnyaltabb képet adna a birodalmi folyamatokról.
Az elemzés fókusza persze nem szovjet nacionalizmus politika, hanem annak megmutatása, hogy a Szovjetunió később – főként Sztálintól – hogyan vált vissza orosz hegemón struktúrává. (Ez tény.)
A hiba tehát nem az, hogy felismeri a folytonosságot, hanem hogy nem mondja el, mikor és hogyan törik meg átmenetileg és hogy segíti az eurázsiai népek nemzetté válását hosszútávon.

3. A türk világ „tiszta áldozatként” való bemutatása
A türk birodalmak és államalakulatok történelme legalább annyira hierarchikus, expanzív és konfliktusokkal teli, mint az oroszé.
Ez nem teszi értéktelenné az orosz birodalmi logikára vonatkozó kritikáját, de szükség van arra, hogy a fejezet olvasója ne felejtse el, hogy a „történeti ártatlanság” narratívája ugyanúgy ideológiai konstrukció, mint az orosz eurázsianizmus civilizációs önmitológiája.

Ugyan a szöveg nem tudományos összefoglaló, hanem posztbirodalmi ideológiai reflexió, amely geopolitikai célt szolgál, ám – és ezt fontos kimondani – sok tekintetben pontos és hitelesen ragadja meg a mai orosz neo-eurázsianizmus működését.

4. Hiányzik a diskurzus a belső kolonizációról

A fejezet legnagyobb hiányossága, hogy egyáltalán nem veszi számításba azt, amit Oroszország kapcsán a történettudomány belső kolonizációnak nevez. Fejzijev következetesen külső birodalmi logikaként mutatja be az orosz hatalmi működést, miközben az orosz állam egész története arról szól, hogy elsősorban saját társadalmát kolonizálta, majd ezt a mintát terjesztette ki másokra. A cári Oroszország sem volt a „népek szabad világa”, ez Szolzsenyicin mítosza – amely szerint a szovjet totalitarizmus radikális törés a cári harmóniához képest –, s nem állja meg a helyét. Amit ő Gulagként, éhezésként és elnyomásként tapasztalt, az már létezett, csak éppen más ideológiai köntösben (és azért más mértékben). A cári és a sztálini modell között nem a logika vagy a módszer változott, hanem az eszmei háttér és a modernizációs törekvés, ám mindkettő orosz nyelvű, birodalmi dominanciát termelt újra, ugyanazon a belső kolonizáló mechanizmuson keresztül. Ennek felismerése nélkül Oroszország birodalmi működése félreérthetően „kifelé irányulónak” tűnik, pedig legalább annyira befelé, a saját társadalmára nehezedett.

5. Oroszország európai birodalmi jellege

Fejzijev olykor célzásszerűen érzékelteti, hogy az orosz geopolitikai gondolkodás nyelve kolonialista sémákat követ, de sosem mondja ki expliciten, hogy ezek a diskurzív mintázatok a 19–20. századi európai kolonializmus analógjai. A „civilizációs misszió”, az „integráló kultúra”, a „rendteremtés” és a „történelmi hivatás” mind ugyanannak a birodalmi szókincsnek a variációi, amelyet London vagy Párizs használt az 1920-as években. Ha ezt kimondaná, világosabb lenne, hogy Oroszország nem kivétel a globális birodalmi történetben, hanem része annak a hosszú, európai gyarmati ívnek, amelynek következményeit ma már sehol nem lehet erővel fenntartani.

Engem személy szerint gyakran ér kritika, amiért azt mondom – Oroszország Európa része. Pedig pontosan azért mondom, mert Oroszország ugyanabba a történeti formába tartozik, mint Franciaország vagy az Egyesült Királyság: gyarmati birodalom, amelynek csak harminc-negyven évvel később omlott össze a gyarmati rendszere. Most ott tart, ahol a francia birodalom a hatvanas években: még kísérletezik a katonai nyomás és a történeti identitás fenntartásával, de a klasszikus kolonializmus korszakát – minden erőfeszítése ellenére – nem tudja visszahozni.

Az összeomlás késleltetésében – hogy az nem 1917-ben, hanem 1991-ben következett be –, csak és kizárólag a kommunista ideológia játszott szerepet. Kezdetben legalább a formális egyenlőség látszatát, sőt bizonyos időszakokban a valóságos mobilitást is biztosította, sőt végsősoron lehetőséget adott a Szovjetunió széthullására is.

A „Szovjetunió széthullása történelmi katasztrófa”, állítja az orosz elnök, pedig az igazán súlyos katasztrófát elkerülték. Ez így nem volt elég fájdalmas ahhoz, hogy a birodalmi logikát számottevően átírja Moszkvában, pedig rendkívüli lehetőségük volt arra, hogy békés nemzetközösségé formálják a poszt szovjet államokat. Mára sok közép-ázsiai, kaukázusi és csaknem minden balti kikéri magának a „poszt szovjet” jelzőt.

Mára már az is egyértelmű és világos, hogy Oroszország ugyanúgy a saját gyarmatbirodalmának romjai közt keresi az identitását, mint a többi egykori európai hatalom – csak épp később, fájdalmasabb és összehasonlíthatatlanul súlyosabb áldozatok árán.

Ez azonban zsákutca. Az azerbajdzsán szerző rámutat a kötetben arra, hogy az idő kerekét visszaforgatni nem lehet.

Subscribe now

ENGLISH

The following text is both a book review and a recommendation.

To understand the retreat of Russian imperial influence, it is often useful to look at how the peoples of the disputed regions themselves conceptualize their place in the world. A few months ago, thanks to the Azerbaijani Embassy in Budapest, I received a geopolitical volume titled The Union of Turkic States: An Eurasian Model of Global Integration, written by Javanshir Feyziyev. As I worked through it, it became increasingly clear how many competing “Eurasia-visions” are currently in circulation across the region. Feyziyev’s work is not a scholarly analysis in the strict sense, but rather a carefully structured alternative-Eurasianist political-ideological program—one that, drawing from post-imperial experience, attempts to demonstrate how the political and cultural landscape of the continent could be reorganized without Russia’s imperial concepts. The argument is debatable in many places—there are conceptual simplifications and omitted historical layers—but it is undeniably instructive. It reveals that the states of the region are not only distancing themselves from Moscow, but increasingly seeking to redefine the very idea of Eurasia, in ways that no longer place Russia at the center by default.

Below I briefly discuss (and strongly recommend reading) the chapter titled “Eurasianism in Russia.”

The value of Feyziyev’s approach lies in the vantage point: he examines Eurasianism not from within Russia, but from the peripheries of ‘Russian Eurasia’, from regions that Russia habitually presents as part of its “civilizational space.” This perspective is indispensable—far too many analyses proceed from the assumption that Eurasianism is inherently a “Russian matter.” Feyziyev challenges this explicitly. For many peoples of the region, Russian Eurasianism is not a predetermined ideological language but a competing cultural project. The situation resembles how Polish and Hungarian historians in the 20th century “domesticated” and neutralized the once explicitly German concept of Mitteleuropa.

Another strength of the chapter is the historical breadth: Feyziyev cites Russian intellectual history from Trubetskoy to Danilevsky, from Panarin to Putin, and accurately senses the continuity of various imperial styles within Russian thought.

At the same time, Feyziyev occasionally presents the Russian intellectual tradition as if it followed a single, homogeneous logic. This is a reduction—politically understandable, but conceptually limiting.

Several clarifications are needed:

1. Russian intellectual history is plural, not monolithic

The Slavophiles, the narodniks, the pan-Slavists, and the Eurasianists do not form a single line of development, even if they overlap at certain points. The internal contradictions—which Feyziyev does acknowledge but does not elaborate—matter greatly. Without them, readers unfamiliar with Russian intellectual history may form a distorted picture. This is not deliberate omission; it reflects the author’s goal. His focus is not Russia’s tradition of cultural self-critique, but the discursive patterns that Russia uses today for imperial legitimization.

2. Early Soviet nationality policy is not taken into account

This is a genuine methodological gap. Lenin’s early nationality policy, the promotion of autonomous elites, language rights, and the republic-level institutional framework all offer a more nuanced view of imperial dynamics.
Feyziyev’s focus is not on Soviet nationalities policy per se, but on how the USSR later—primarily under Stalin—reverted to a Russian-hegemonic structure. (Which is true.) The issue is not misidentifying continuity, but failing to show when and how that continuity was briefly interrupted, and how it ultimately facilitated the long-term nation-building of Eurasia’s peoples.

3. The portrayal of the Turkic world as a “pure victim”

The history of Turkic empires and state formations is just as hierarchical, expansionist, and conflict-ridden as Russia’s. This does not weaken Feyziyev’s critique of Russian imperial logic, but it should remind the reader that historical “innocence narratives” are no less constructed than Russia’s civilizational self-mythology.

Although the chapter is not a scholarly synthesis but a post-imperial ideological reflection serving geopolitical aims, it is important to stress that it still captures many essential features of contemporary Russian neo-Eurasianism with striking accuracy.

4. The missing discourse on internal colonization

The chapter’s most significant limitation is its silence on what historians call Russia’s internal colonization. Feyziyev consistently portrays Russian empire-building as an outward-directed project, while Russian statehood has, in reality, always rested first on the colonization of its own society, later extending that model outward. Imperial Russia was never the “free world of peoples”—this is Solzhenitsyn’s myth. The suffering he witnessed under the Soviet system (Gulag, famine, repression) had earlier analogues; only the ideological language and degree differed. Between the tsarist and Stalinist models, the logic did not change—only the narrative. Both reproduced Russian-language imperial dominance through the same internal-colonizing mechanism. Without recognizing this, Russia’s imperial practice appears misleadingly “external,” when it has always been just as intensely directed inward, against its own population.

5. Russia as a European colonial empire

Feyziyev sometimes hints at the colonial vocabulary of Russian geopolitical thought, but never states explicitly that its discursive patterns mirror 19th–20th-century European colonialism. “Civilizational mission,” “integrative culture,” “order-making,” “historical vocation”—these are all variants of the same imperial lexicon once used in London and Paris. Had this been spelled out, it would be clearer that Russia is not an exception but part of the long European colonial arc whose legacy can no longer be upheld by force anywhere.

I am often criticized for saying that Russia is part of Europe. But I insist on it precisely because Russia belongs to the same structural category as France or the United Kingdom: a colonial empire that simply collapsed forty years later. Today it stands where the French Empire stood in the 1960s: still attempting to preserve its military leverage and historical identity, while the classical age of colonialism—despite every effort—cannot be resurrected.

The delay of the collapse—from 1917 to 1991—was due entirely to communist ideology. Early Soviet policies provided at least the appearance of equality, and at times even real upward mobility, ultimately enabling the USSR’s dissolution itself.

“The fall of the Soviet Union is a historic catastrophe,” claims the Russian president. In truth, the real catastrophe was avoided: the collapse was too painless to truly rewrite Moscow’s imperial logic. Yet it offered an extraordinary chance to transform the post-Soviet space into a peaceful commonwealth. Instead, today most Central Asian, Caucasian, and practically all Baltic states firmly reject the very label “post-Soviet.”

By now it is abundantly clear that Russia is searching for its identity among the ruins of its own colonial empire—like every former European power, only much later, far more painfully, and at immeasurably higher human cost.
And as the Azerbaijani author rightly notes: the wheel of history cannot be turned back.

A fenti kép nem videójátékból származik, hanem augumented reality alapú sisakkamera felvétel. (Eagle Eye prototípus.)

Előrebocsájtom; nem vagyok katonai szakértő.

A fegyveres konfliktus játékszerűvé válásáról sokan írnak, de jellemzően pusztán hangulati elemként. A hasonlóság azonban szerintem nem csupán formai, egyben ugyanis mély kulturális és részben katonai átalakulás látható.

Nem arról van szó, hogy a videojátékok egyre valósághűbbek — sokkal inkább arról, hogy a háború vesz át egyfajta videojátékos logikát.

1. Realizmus a videojátékokban

A taktikai és “hardcore” lövöldék generációkat tanítottak meg kvázi-katonai reflexekre. (Escape from Tarkov, ARMA 3, Squad, Hell Let Loose, Insurgency: Sandstorm, Operation Flashpoint, 6 Days of Fallujah, Ready or Not, S.T.A.L.K.E.R.)

Nyilván triviális a valódi tapasztalatokkal összevetve, de ezekből a játékokból a következő tudásminták már felszívódnak a felhasználóknak:

-fegyver- és lőszertípusok ismerete

-“kemény büntetés” kapott találat után

-csapatban való mozgás, gyalogsági alapelvek

-tűzfegyelem, rajszintű koordináció

-veszteségminimalizálás

-ritmus, helyzetfelismerés, reakcióidő stb.

Ezek a játékok nem csak technikai realizmust adnak, hanem később katonailag hasznosítható mentális modelleket.

Innen érthető meg, miért vált a háború gondolkodásában ennyire természetessé a játékszerűség.

2. A propaganda játékszerű esztétikája

A Hamász, az Azov vagy a Wagner GoPro-s felvételei, neonfényes toborzóvideói és harsány montázsai ugyanahhoz a vizuális készlethez nyúlnak – first-person kamera, kill-cam hangulat, achievement-logika. Mindez TikTok generációra szabva.

Ezeknek a videóknak a célja nem a háború bemutatása, hanem az hogy élményt generáljanak a néző számára.

Ez szándékos, mert a forrástól függetlenül a fiatal tömegek számára az ismerős forma pszichológiai biztonságérzetet kelt (“ezt már láttam valahol”). A megszokott látvány csökkenti a morális súlyt — és egyesek számára szórakoztatóvá teszi a halált.

3. Drónkezelés mint pontgyűjtő játékmenet

Az orosz–ukrán háborúban a gamifikáció már a katonai készségkészletbe is beépült.

Az egy dolog, hogy a drónokat joystickkel irányítják. A nagyobb probléma az, hogy a katonai szervezetek játékszerű előmeneteli rendszert húztak a drónháború köré.

A videójátékokból ismert logika fokozatosan beépül a modern csatamező működésébe. Ez az agy jutalmazási rendszerét eltérítve folyamatos, kiszámítható fejlődést ígér. A katonai vezetés mindkét oldalon felismerte ezt, mint erőforrást az ukrajnai háborúban. Most ugyanezt a keretet alkalmazzák a konfliktusok gamifikált szervezésében és irányításában.

Értsd:

-bizonyos számú sikeres bevetés = “tapasztalati pont”

-ember elleni találat = magasabb pontérték

-drága jármű semlegesítése = prémium pontszám

-pontgyűjtés → hozzáférés drágább, komolyabb drónhoz — új típusú küldetések feloldása

-és persze belső statisztikák, operátor-rangsorok (mint minden kompetitív videójátékban)

A “Magyar Madarai” nevű drónoperátor egységet csak épp megelőzte egy másik az ukrán nemzeti gárdából teljes pontszámból.

Erősen idegenül: ami történik, az a háború teljes operacionalizációja videójátékos mechanikák mentén. A távolból végrehajtott ölés önmagában dehumanizálja az ellenséget, egy “score system” pedig ezt radikálisan felerősíti.

4. Videójátékok kulturális hatása – narratívák háborúja

A 35 alatti generációk kulturális alaprétege már nem könyvekből vagy filmekből épül. A többségnek egyre inkább a videojáték az elsődleges médium. Ez a társadalmi szuperstruktúrát is átírja. A militarizmusnak vagy az ideológiának nem kell explicitnek lennie.

Elég a látvány, a világépítés, a narratív atmoszféra által átadott környezeti történetmesélés.

Pl.:

-Atomic Heart – poszt-szovjet retrofuturizmus, idealizált szovjet esztétika

-S.T.A.L.K.E.R. 2 – ukrán kulturális önreprezentáció apokaliptikus díszletekben (függetlenség, ellenállás, túlélés témái).

-Call of Duty – nyílt együttműködés az USA hadseregével; történelmi események átkeretezése (pl. a “Halál útja” epizód meghamisítása).

Ezek a játékok is tartalmazzák az általunk ismert kulturális frontvonalakat mára. A generációk valóságértelmezése, történelmi tudata stb. ezekből épül. Ez pedig hamarosan a döntéshozói és katonai utánpótlást is formálja majd.

5. A legbizarrabb jelenség – a Fallout-stílusú orosz tréningvideók

Az “Азбука СВО” (“A különleges katonai művelet ábécéje”) nevű orosz hadsereg által készített oktatóvideó-sorozat a harcászat rideg valóságát retro-futurisztikus, Fallout-szerű rajzfilmes groteszkkel helyettesíti.

Amellett, hogy tagadhatatlanul informatív és szórakoztató, nem szabad elfelejteni, hogy ez a fajta vizuális infantilizálás igen problémás civil szempontból. Csökkenti a felelősségérzetet, trivializálja az erőszakot, s mindeközben “szórakoztatóvá” teszi a háborút, ami így a kollektív észlelés számára “szoft” és eladható erőszakként jelenik meg. (A katonailag hasznos ismeretek átadása mellett.)

6. Végkövetkeztetés – Augmented Reality

A háború gamifikációja jóval jelentékenyebb folyamat csupán annál, hogy “a harctéri videók hasonlítanak a valóságra”, vagy a “játékok túl valósághűek” és erőszakra buzdítanak stb.

Mára maga a valóság igyekszik játszható felületté válni.

Az augmented reality alapú sisakok (Anduril, Palantir–típusú rendszerek), az amerikai IVAS, és különösen az új fejlesztésű “Eagle Eye Helmet” – mind lényegében az Oculus szteroidokon. A szó legszorosabb értelmében egy Head Up Display-t (“szem elé vetített kijelző” - HUD) igyekeznek létrehozni a csatatéren.

HUD-os célkijelölés, célkövető szenzorfúzió, kamerákból összeállított 360°-os “pilot view”, minden ami kell egy team deathmatch-hez. (Kár, hogy nem lehet újraspawolni.)

A katona eszerint az elképzelés szerint, egy fejre húzható játékmotorban harcol, amiben az ellenség piros célpontként jelenik meg, a saját erők zöldként, a döntések, a térkép, az utasítások stb. pedig felhasználói interfész elemek formájában.

A technológia mindehhez megvan, a kérdés csak, az hogy ez mennyire drága és mennyire termelhető tömegesen. Ha sikerül belőle megfizethető modelleket gyártani, akkor a háború interfésze olyan lesz, mint egy három-A játéké.

De ne legyünk túl lelkesek. Elvégre nem mi játszanánk a háborúval, sokkal inkább az velünk. (Vajon jó lesz ez a sok technológia az autonóm fegyverrendszert használó ellenséggel szemben?)

ENGLISH

We Have Come a Long Way from Tin Soldiers and Chess…

Let me say this upfront: I am not a military expert.

Many people write about the gamification of armed conflict, but usually only as a stylistic or atmospheric observation. In my view, however, the similarity is not merely formal. What we are seeing is a deep cultural transformation, and to some extent a military one as well.

It is not that video games have become more realistic —
it is that warfare has begun to adopt video-game logic.

1. Realism in Video Games

Tactical and “hardcore” shooters have taught generations quasi-military reflexes.
(Escape from Tarkov, ARMA 3, Squad, Hell Let Loose, Insurgency: Sandstorm, Operation Flashpoint, 6 Days of Fallujah, Ready or Not, S.T.A.L.K.E.R.)

Of course, this is trivial compared to real combat, but players still absorb certain cognitive templates, such as:

• knowledge of weapons and ammunition types

• “harsh penalties” for taking hits

• basic infantry movement and team tactics

• fire discipline, squad-level coordination

• casualty minimization

• rhythm, situational awareness, reaction-time patterns

These games do not only offer technical realism — they create mentally transferable models, which later can have military relevance.

This explains why game-like logic feels so natural in contemporary military thinking.

2. The Game-Like Aesthetic of Propaganda

GoPro combat clips, flashy recruitment videos and aggressive montage styles used by Hamas, Azov, or Wagner all draw from the same visual vocabulary: FPS aesthetics, first-person camera, kill-cam mood, achievement logic — all tailored to the TikTok generation.

The goal of these videos is not to “show” the war.
The goal is to create an experience for the viewer.

This is deliberate.
For younger audiences, the familiar form creates psychological comfort (“I’ve seen this before”).
The familiar look reduces moral weight — and for some, even makes death entertaining.

3. Drone Operation as Points-Based Gameplay

In the Russia–Ukraine war, gamification has already been built into the military skill set.

It is one thing that drones are flown with game-style joysticks.
The more alarming part is that military organizations have built video-game-like progression systems around drone warfare.

The advancement logic known from video games is being integrated directly into the modern battlefield. It taps into the brain’s reward system and promises a sense of predictable, measurable progress. Military leadership on both sides recognized this early as a resource in the war.

Now the same framework is used to structure and manage combat:

• a certain number of successful targets = “experience points”

• hit on a human target = higher value

• destruction of an expensive vehicle = premium score

• accumulated points → access to more advanced drones, new mission types

• plus internal stats, leaderboards, operator rankings — like any competitive game

This is, frankly, the full operationalization of war through video-game mechanics.
Killing from a distance already dehumanizes the enemy; a “score system” magnifies that effect dramatically.

4. The Cultural Impact of Video Games – A War of Narratives

For anyone under 35, cultural foundations no longer come from books or films. For the majority, the primary medium is video games. And this shifts the entire social superstructure.

Militarism or ideology doesn’t need to be explicit.
Visual atmosphere, world-building, and environmental storytelling are enough.

Examples:

• Atomic Heart – post-Soviet retro-futurism, idealized Soviet aesthetics

• S.T.A.L.K.E.R. 2 – Ukrainian cultural self-representation in apocalyptic settings (themes of independence, resistance, survival)

• Call of Duty – open cooperation with the U.S. military; reframing historical events (e.g., falsifying the “Highway of Death” episode)

These games reproduce the cultural fault lines we already know. They shape how younger generations interpret reality, history, and geopolitics. And soon, this will also shape military and political decision-making circles.

5. The Most Bizarre Phenomenon – Fallout-Style Russian Training Videos

The Russian military’s instructional series “Азбука СВО” (“The ABC of the Special Military Operation”) replaces the harsh reality of warfare with retro-futuristic, Fallout-like cartoon grotesque.

While undeniably informative and entertaining, this kind of visual infantilization is troubling from a civilian perspective.
It reduces a sense of responsibility, trivializes violence, and turns war into a “soft,” marketable entertainment product — even as it transmits militarily useful information.

6. Conclusion – Augmented Reality

The gamification of war is far more consequential than simply saying “combat footage looks like games” or that “games are too realistic and make people violent.”

Today, reality itself is trying to become a playable interface.

Augmented-reality combat helmets (Anduril, Palantir-type systems), the U.S. IVAS, and especially the new “Eagle Eye Helmet” are, quite literally, Oculus on steroids.
They aim to create a real-world HUD on the battlefield.

HUD targeting, sensor-fusion object tracking, 360-degree “pilot view” stitched from cameras — everything you need for a team deathmatch.
(Too bad you can’t respawn.)

In this vision, the soldier fights inside a wearable game engine: enemies show up as red icons, friendlies as green, and decisions, maps, commands all appear as UI elements.

The technology already exists. The only questions are cost and mass production.
If affordable versions are developed, the interface of war will look like a triple-A video game.

But let’s not get too enthusiastic.
After all, it wouldn’t be us playing the war — the war would be playing us.
(And none of this tech helps much if the enemy fields autonomous weapons.)